Hatalmas tömeget vonzott a szentjánosbogarak fényjátéka az Agostyáni Arborétumba

Az arborétum minden évszakban más arcát mutatja. Megannyi hazai és messze tájakra jellemző növény gyűjtőhelye. Korábban mentünk, hogy naplemente előtt még sétálhassunk. Nemcsak mi gondolkodtunk így. Másfél órával korábban parkoltunk, de már nem volt hely a bejárat előtt. Ismerősök köszöntöttek, nagy csoportban vonultunk be.

A hatalmas tuják árnyékában új időszámítás kezdődött. Lehalkultunk, lassultunk. Lubickoltunk a lemenő nap sugaraiban. Az előttünk kézen fogva andalgó párok árnyéka egyre rövidült. Az aranysárga fények vörösbe úsztak át. Nem mindenkire volt ilyen hatással a természet. Ezernyi hangos szelfi készült a virágzó ketaba havasszépe, azaz Rhododendron Catawbiense társaságában.

A tó mellett gyülekeztünk. Ismerősök, ismeretlenek, gyerekek, felnőttek, nyugdíjasok hömpölyögtek a félhomályban. Vajon ennyi embert hogyan fognak irányítani? – tanakodtunk, miközben kört formált a tömeg, és egy női hang próbált keresztültörni a zsongáson. Sikerült, így két csoportban folytatódott a kaland.

Idegenvezetőnktől, Gábortól hallhattunk a szentjánosbogár-félék családjáról. Mintegy 2000 faja ismert. Nagy része a föld trópusi területein honos, Magyarországon három faj él. A nagy szentjánosbogár lárvái főleg csigákkal táplálkoznak, a kifejlett példányok nem esznek semmit, a lárvakorukban felhalmozott tápanyagokat élik fel, csak némi folyadékot vesznek magukhoz. A nőstény nem tud repülni, a fűben világít.

Számtalan kérdés, valamint érdekesség hangzott még el. A látogatók próbáltak Gábor közelében maradni, hogy hallják, értsék mondandóját. Az induláskor lámpákkal, telefonokkal világították meg többen a sétányt, ezzel észrevehetetlenné téve a magas fűben megbúvó fénylő bogarakat. Bár lehetett önállóan is közlekedni az arborétumban, továbbra is maradtunk kísérőnk mellett. Azt gondoltuk, így többet láthatunk.

Sétánk közben elhangzott néhány érdekesség az arborétumról is. A hold a hatalmas fák lombkoronáján át pislogott ránk. Fura érzés volt a nagy tömegben bóklászni, bogarakat keresni, csend helyett morajló embertömeggel hömpölyögni az erdőben.

– Itt van egy! – hangzott el valahol.

– Hol? – zúgtak a kérdések, miközben nyújtogattuk a nyakunkat jobbra-balra a sötétben. Mindenki kereste az apró fényforrást.

Tettünk egy nagy kört. Sikerült találkoznunk néhány násztáncot járó, repkedő bogárral. Mielőtt visszatértünk, Gábor figyelmeztetett, hogy 23 óráig tudjuk fürkészni a magas fűben a fényes pontokat. Akkor zárul az arborétum kapuja. Mi továbbra is maradtunk kísérőnk mellett. Újabb körünk eredménye egy, a fűben magát kellető, fénylő nőstény volt.

Néhány szólót láthattunk, de a káprázatos násztánc elmaradt. Gábor még az elején célzott rá, hogy az elmúlt hetekben történt esőzések, az időjárási viszonyok nem kedveznek a különleges természeti jelenségnek. A tömeges séta azonban kicsiknek és nagyoknak egyaránt emlékezetes marad.

Tiszavirág-életű bogarak

A szentjánosbogár-rajzás alatt a nőstény a teljes sötétség leple alatt kapcsolja be a lámpását, hogy még feltűnőbb legyen a párra vadászó hím számára. A talaj közelében vár a szerelemre, potrohát olykor felgörbíti vagy jobbra-balra csóválja, ezzel megkönnyítve a hím dolgát, amely hatalmas szemeivel akár 50 méterről is észreveszi. A nőstény néhány óra elteltével lekapcsolja fényét, és búvóhelyet keres. Ha néhány napon keresztül nem sikerül párosodnia, elpusztul. Nem jár jobban az a példány sem, amelynek sikerül meghódítania az ellenkező nem szívét: párzás után a nőstény maradék energiáját arra fordítja, hogy három nap alatt mintegy 50-100 tojást rakjon, és nem világít többé. Ezek után az ő élete is véget ér.

2015-ben, a Fény Nemzetközi Évében a Magyar Rovartani Társaság felhívására a szavazatok alapján a nagy szentjánosbogarat választották az év rovarjának. Magyar neve Keresztelő Szent Jánoshoz fűződik: a néphit szerint ugyanis Szent János születésnapja június 24-e, ami a párzási időszak csúcsa.