Költeményeiben őrzi és óvja az imádott magyar nyelvet a tatabányai versíró

– Már nem csak az íróasztalom fiókjának írok – mondja M. Tóth Sándor. – Sokáig ódzkodtam attól, hogy az interneten „terjesszem” a verseimet, de megerősödött bennem a vágy, hogy mások is lássák, olvassák, amire olyan nagy gondot fordítok. Járvány idején több szabadidőm lett, természetesen fotózom a természetet, és szavakba, gondolatokba öntöm az érzéseimet – mindez kicsordul az arckönyv lapjaira, vagyis a Facebookra.

Ötvenöt évvel ezelőtt, tízévesen írta első versét, a Tavasz címűt, a József Attila Általános Iskolában. Tegyük hozzá, a pad alatt... Lebukott, a tanár leleplezte, de nem lett baj belőle. Fel kellett olvasnia, majd elküldték a Kisdobos című újságnak. Emléklap lett a jutalma.

– Azóta több-kevesebb rendszerességgel facsarom a szavakat – folytatja. – Példaképemnek, tanítómesteremnek tartom Romhányi Józsefet. Sokan hasonlítanak hozzá, ami számomra igen nagy elismerés, ahogyan az is, amikor Szilvási Csaba tanár úr azt mondta, hogy Jeszenyinre emlékeztetem.

Az egyik mottója M. Tóth Sándornak: Ha IQ-d van, haikud van. Ennek szellemében születtek a rövid versei, például ez: Sövény a fényben / Éled mégis meghal / Fény a sövényben.

Mesélőnek tartja magát, aki ha teheti, elmerül a természet szépségeiben és aztán... „Völgy zugában, sziklaszirten / Redves rönkök rejtekén / Habzó-zúgó, gyors patakban / Táncos pisztráng pikkelyén / Nő a mesém, mint a gomba / S hajnalban, ha zord az ég / Meseszóval szállingóznak / Arcomra a hópihék.” Hobbijára, a fotózásra édesapja tanította. M. Tóth Sándor a hatvanas évek végén a Zsdanov fotószakkörébe is járt, ahol megtanulta, hogy a kritikát el kell fogadni. Megyei és országos pályázatokon vett részt képeivel, számos kiállításon voltak már láthatóak város- és természetfotói.

– Sokszor sokáig forognak az agyamban a szavak, amíg le nem írom őket – térünk vissza a versekhez. – Fontosnak tartom a ritmust, közel áll hozzám a zene. Gitta néni, Kodály Zoltán tanítványa volt az énektanárom. Ismerkedtem a hegedűvel és a klarinéttal, a katonaságnál a haverokkal a gitárral. Ha úgy alakul, énekelem is a verseket, például néhány éve Alsógallán, a József Attila Művelődési Házban, az IZÉ – Irodalom, Zene És amit akartok rövidítése – Szalonban. Ezt Herendi Judit „kultúrházvezetővel” és a népművelő, újságíró Veér Károllyal együtt találtuk ki, ahogyan a folytatást is, a MA – Művészet Alsógallán – zenés irodalmi kávéházat. Egyébként éppen akkor voltam 60 éves, amikor a kultúrház. Jakab Erzsébet intézményvezetővel együtt írtuk meg 2015-ben a krónikáját, a könyvet.

A Tatabányai Lapnyomdában dolgozott, ahol oszlopos tagja volt az irodalmi színpadnak: gitározott, furulyázott, énekelt, szavalt – felnőttek és gyerekközönség előtt egyaránt. Érdekesség, hogy nyomdásztanulóként Salamon Hugó volt a színpad vezetője, aki ma a Vértes Agorájának szakmai igazgatója, Tatabánya díszpolgára. A nyolcvanas években a Dolgozók Lapjához, majd a 24 Órához vezetett az útja. Volt riporter és tördelőszerkesztő, megjelentek fotói és versei is. A megyei napilapnál kollégájával, Kertész N. László grafikusművésszel verses-rajzos kifestőkönyvet készítettek.

– Nincsen olyan kategória, hogy gyerekvers – állítja. – Ahogyan Laci fogalmazta, kizárólag olyan felnőttek vannak, akik elfelejtették, hogy voltak gyerekek. Én nem felejtettem el, és azt szeretem, ha a gyerekek is szeretik a verseimet. Az is jó, ha a szövegére, de az is jó, ha a ritmusára, a fülbemászó dallamára figyelnek.

Mint a Kemma.hu-nak fogalmazott, büszke arra, hogy az Őszidő elnevezésű nemzetközi verspályázaton csaknem 500 alkotás közül kétszer is kiemelt díjat kapott, a legjobbak közé választották, az egyik évben a Betört lovak, másik évben pedig a Magyarul című versét.

– Ezekre vagyok talán a legbüszkébb – teszi hozzá. – A Magyarul első harmada egyszer munkából hazafelé tartva fogalmazódott meg bennem, a többi az utóbbi huszonöt esztendő során. Néhány kedvenc versszakommal búcsúznék a 24 Óra olvasóitól, akikkel – remélem – találkozom még. A Magyarul versem alcíme: Szittya magyar utolsó üzenete fiaihoz, amelyben közli velük, hogy milyen idegen nyelveken NEM beszél:

Jámbor utódimnak ezt hagyom örökül, / vegyék tudomásul: nem tudok törökül. / Nem tudok görögül, nem tudok perzsául, / arabus oktatás énrám sose hárul. (...) Amerikás szókkal megnőne a kincsem, / de aztán közölték: ilyen végképp nincsen, / épp’ ezért feltárul ama nyitott titok, / természetes módon szovjetül sem tudok. (...) Teával kínálhat a skót, meg az angol, / engem beszédére egyikük se hangol, / már csak azt adhatom a legvégső hírül: / engem még az IRA sem vallatna – írül… / Idegen szavaktól mentes ez a lélek, / ám az elmúlástól azért mégsem félek. / Bizony, megpihenek, s midőn szólít az Úr, / azt kérem majd tőle: szólítson – magyarul!

Betört lovak

Tegnap miénk volt még a tisztás

ügetve jártunk réteket

csikói tánctól nőtt a lábunk

egünk húzott ránk felleget.

Ma már riadt felismeréssel

nyerítjük át az éjszakát

patánk kaparja napvilágra

elég, a pányva visszaránt.

Barát, ki most is messze szállsz még

szabadságoldó szárnyakon

meséld el azt, hogy itt ragadt

a megbélyegzett fájdalom.

A horpaszunk remegve rándul

sörényünk rossz kötélcafat

és mégis, itt mi azt reméljük

a síkság ott kinn megmaradt.

Habot vet már a láthatár is

a holdfény felhőhátakon

horkantva szól a szél, vonaglik

tompulva tűrő dombokon…

A nyolcvanas években írta a verset. Vaderna József költő volt a kulturális rovat vezetője a 24 Óránál. Azt mondta, olyan, mintha Jeszenyin írta volna. Büszke volt rá, ahogyan arra is, amikor évtizedekkel később Szilvási Csaba költőnek, tanárnak szintén ez jutott az eszébe a betört lovakról.