Hajlá Livelpúl, avagy a mondat, ami a focidrukker nagypapa szívét megdobogtatja

Boróka unokám mesét nézett a tévében, amikor a Liverpool­–Manchester City focirangadó kezdődött. Ám meglepetésre, engedett kérésemnek, és átkapcsolhattam a meccsre. Kisunokám rögvest meg is kérdezte: kinek drukkolunk?

– A vörösöknek – vágtam rá.Borókám még gondban van az l és r betűk kiejtésével, így azt kiáltotta: „hajlá, völösök!” Majd elhelyezkedett az ölemben. Kis pracliját a tenyerembe dugta, és úgy „hullámozott”, ahogy a sálakkal felszerelt szurkolóktól látta.

„És hogy hívják a völösöket?” faggatódzott tovább.

– Liverpool – válaszoltam, de tüstént el is érzékenyültem, mert a következő ütötte meg a fülemet: „hajlá, Livelpúl”

Unokám, míg kicsit meg nem betegedett, folyamatosan felügyelte a madáretető forgalmát, nagy gondot fordítva arra, hogy az elszemtelenedő verebek ne tudják kisajátítani a szotyolát a jóval szemérmesebb cinkék elől.

– Hess! – kiáltotta, miközben a csulikra rontott az erkélyen.

A falánk verebek eleve hatalmas vircsaftot csaptak, miközben szemetet és madárpiszkot hagytak maguk után. Ezzel szemben a cinegék legfeljebb kettesével röppentek oda az elemózsiára, és nagyon illedelmesen falatoztak. De a Boróka-hiány miatt ma már csupán verebek járnak az etetőhöz. A cinkék „kikoptak”, ám innen üzenem nekik, vigyázzanak, kisunokámnak lement a láza!…

Boróka, ahogy korábban már írtam, még bajban van az L- és R-betűk kiejtésével. Az L-ből gyakran „kanyarít” J-t, az R-ből pedig L-t. Így csak pislogtam, amikor azt mondta, a legjobb ovis barátja, Jaja. Gondoltam, ez csak egy kislegény, Laja neve lehet. Aztán, hogy mostanság logopédus csiszolgatja unokám beszédét, hirtelen megvilágosodott: ovistársa korántsem fiú, hanem egy szőke kislány, Lara…

Néhány hete Borókám bárányhimlős lett. Viszkető pöttyök borították pici testét a lábujjától a feje búbjáig. Nem is látogathattuk, így telefonon váltottunk néhány szót. Amikor a viszketésről kérdeztem, a következő, kiejtésileg hibátlan választ kaptam: „eLviseLhető”…

Boróka napok óta nyüstölte a nagyit, hogy varrjanak a hercegkisasszonynak egy új ruhát. Teszem hozzá, nagyi, a párom, soha nem tartozott a tű- és cérnavirtuózok sorába. Amíg ők ketten a kisebbik szobában szöszmötöltek, addig én csendben kuncogtam, mert valahogy a levegőben éreztem a „botrányt”. Még egy negyedóra sem telt el, amikor a szobaajtón Borókám lépett ki dúlva-fúlva, és csak annyit mondott: „a mama kivette belőlem a gyufát”. Aztán a párom is felbukkant az ajtófélfánál, kezében a félig kész babaruhával… Ő pedig mentegetődzve az elszabott darab miatt, ennyit mondott: „úgy tűnik, Borókánál kihúztam a gyufát…”

Ha kíváncsi, mikor van „bakker a serpenyőben”, ki az a Szelimsárkány, vagy milyen az, ha egy gyereknek nem engedelmeskednek a lábai, akkr ne hagyja ki a sorozat korábbi részeit se!