Hőstörténet Kesztölcön, avagy az igazság a propaganda mögött

Kesztölc a XX. század közepén önszándékán kívül jókora hírnévre tett szert. A Kesztölci Köztársaság, valamint a kesztölci tank sztorija egy igazi, bár rendhagyó hőstörténet, amelyet Marek Viktor Kesztölc 1956 című könyve mutat be.

A kötet megjelenését az '56-os emlékévhez időzítették, és egy író-olvasó találkozón mutatták be, amelyen a szerző mellett részt vett dr. Völner Pál, az Igazságügyi Minisztérium államtitkára is. A könyv a falu 20. századi története mellett bemutatja a köztudatban elterjesztett ’56-os eseményeket, és az ezzel teljesen ellentétes valóságot is.

Erőszakos bűnözők, avagy a pártpropaganda mozgásba lendül

Túlnyomórészt baloldali érzelmű bányászfalu volt Kesztölc a 20. század első felében, mégis a kommunizmussal szembeni ellenállásról lett ismert a neve. A világháborúban a szovjetek kényszermunkára vitték a férfiakat, majd jött a szlovák–magyar lakosságcsere, beindult a téeszesítés, a kommunista hatalomátvétel és a terror. A kommunisták által meghurcolt emberek már 1952-ben ellenállást szerveztek, világháborús fegyvereket halmoztak, fel, barlangi rejtekhelyeket alakítottak ki, röplapokat terítettek. Az ÁVH azonban rövidre zárta a történetet: két embert kivégeztek, többeket bebörtönöztek, Marek Lajos, a könyv szerzőjének nagybátyja pedig 1956. októberéig rejtőzködött a megtorlás elől. Kesztölcön folytatódtak a kommunista mindennapok a párt által kinevezett helyi kiskirállyal.

Korabeli cikkek szerint ’56-ban a falusiak fel akarták robbantani a párttitkár házát, kötelet tettek a tanácselnök nyakába és úgy olvastatták fel vele a követeléseiket, fegyvereket kerestek a kommunisták lakásán, könyvégetést tartottak, büntetett előéletű csendőröket választottak a Nemzeti Bizottságba, majd kikiáltották a Kesztölci Köztársaságot, és a szovjetektől italért tankot vettek a falu megvédésére. Az újságok szerint földet is akartak osztani, de összevesztek, és végül a bánya is leállt. A propagandacikkek a környéket rettegésben tartó fegyveresekről szóltak, mígnem 1956. december 15-én a karhatalom felszabadította a falut.

Megtorlás – kommunista tempóban

A valóság azonban jóval több, mint amit a propagandacikkek ferdítései közöltek. A házrobbantási kísérlet mögött valójában a párttitkár és egy másik kommunista korábbi személyes ellentéte állt, a tanácselnökkel pedig valóban felolvastatták a követeléseiket, a nyakába tett kötél viszont csak a pártállami propaganda szüleménye. A kommunisták fegyvereit azért keresték, mert azok fegyveres járőrözéssel próbálták elrettenteni a falubelieket a mozgolódástól, de végül el sem vették azokat, mert csak sportfegyverek voltak. Az eszkalálódó tüntetés során berontottak a tanácsházára, és követelték a kommunista besúgóhálózat révén nyilvántartott személyzeti lapok elégetését.

Amikor a kommunisták nem tudták felszámolni a helyi forradalmat, megpróbálták átmenteni a hatalmukat. A helyi pártvezetők a járási pártbizottság utasítására, elhívták a mérsékeltebb falubelieket a tanácsházára és koalíciót kínáltak. Ezt a falusiak elutasították, és létrehozták a Nemzeti Bizottságot a régi baloldali Kertész Ferenc vezetésével, az újonnan felállított Nemzetőrség élére pedig a már az ’52-es szervezkedésben is részt vett Fekete Mihályt állították. A Kesztölci Köztársaság rosszmájú legendája arra alapult, hogy a falusiak a saját kezükbe vették az életüket a kommunista elnyomás felszámolása után, és működőképes állapotban tartották a községet. A tankot ráadásul nem italért vásárolták, hanem a honvédség hagyta ott a határban, a kesztölciek pedig bevitték a faluba, és vigyáztak rá. A kommunista pártfunkcionáriusokat is megvédték a népharagtól az önszerveződés vezetői, és jellemző, hogy őket érte el elsősorban a visszatérő kommunisták bosszúja.

A karhatalmisták december 15-i bevonulása után a fentebb idézett kommunista propagandának alapot adó vallomásokra alapozták a vádakat, a vallomásokat pedig a faluból elmenekült tanácselnök, Kara Imre vette fel. Ő maga is jelentést tett az eseményekről úgy, hogy a házrobbantás után ott sem volt. Még olyanokat is megnevezett forradalmárként, akik nem is voltak a faluban akkor. Kertész Ferenc, a Nemzeti Bizottság vezetője öt év börtönt kapott, amit később háromra csökkentettek. A Nemzetőrséget vezető, majd disszidáló Fekete Mihályt távollétében tíz évre ítélték, de hogy valaki üljön is, egy másik Fekete Mihályt, aki a forradalom alatt a dorogi kórházban feküdt autóbaleset miatt, szintén elítéltek két évre a névazonosság miatt. A kesztölci MSZMP enyhének tartotta az ítéleteket, és szigorítást kért.

Hőstörténet másképp

A szocializmus idején nem lehetett beszélni az ’56-os eseményekről, majd az állami propaganda hatására torz legenda maradt meg a köztudatban. A szocialista évtizedek kényszerű hallgatása és hazugságai után ideje lenne az igazi, hiteles kép elterjedésének. Ennek legerősebb mozzanata, hogy hiába dőlt össze a központi hatalom, az élet nem állt meg, az emberek önszerveződése működtetni tudta a mindennapokat, fenntartva a gazdaságot és a közrendet, az önszerveződés megakadályozva az önbíráskodást. A szerző, Marek Viktor szerint ennek az önszerveződésnek a vezetői voltak a nép igazi hősei.

– Helybeliként a Kesztölci Köztársaság történetében nőttem fel, aztán egyetemistaként kezdtem újra foglalkozni a témával. A könyv megírása emiatt is személyes ügyem volt, ráadásul az 1952-es bányászperben érintett volt két nagybátyám. – mondta Marek Viktor. – Mind a mai napig megmosolyogják a kesztölcieket, pedig büszkének kellene lenni arra, ami 1956-ban, illetve azt megelőzően történt a faluban. Az események fő tanulsága, hogy nemcsak a látványos cselekedetek lehetnek hőstettek, hanem az is, ha nagy sorscsapások idején, a központi hatalom megszűnésekor az emberek képesek jól megszervezni a saját életüket, és vigyázni a közösségre.

Az ’56-os forradalom egyik haszna az volt a kommunisták számára, hogy kiemelkedtek a közösség szemében hiteles és azt gyorsan megszervezni képes kovászemberek, akiket aztán kivégeztek, bebörtönöztek – mondta a szerző.

A forradalom leverése után Kádáréknak magyarázatot kellett adniuk a szovjet beavatkozásra, ezért „mutattak fel” a hatalmat erőszakkal átvevő rendbontó, lumpen elemeket, munkakerülőket, bűnözőket, akiket le kellett verni. Kérdés, hogy ezt a magyar önszerveződési készséget – amely egyébként 1944-45-ben, a világháborús pusztítás után is megmutatkozott – mennyiben tudta rombolni a Kádár-rendszer a kovászemberek eltüntetésével és a cinkos hallgatást elváró gulyáskommunizmussal.

Fontos üzenetnek tartja a könyv szerzője azt is, hogy noha Budapesten történtek a fő események, az ilyen vidéki történetekből láthatóan, ’56 az egész magyar társadalmat áthatotta, és a szellemisége, a szabadság és a függetlenség iránti vágy a legutolsó faluba is eljutott.

(Forrás: Pesti Srácok)