Vélem-én

2009.03.03. 10:08

A magyar kultúra ünnepére

Sokat mondó tény, hogy már a Krisztus előtti V-IV. században voltak, akik fölismerték, hogy a kultúra – például a zene – jellem-, azaz erkölcsformáló erő.

Monostori Imre

[caption id="" align="alignleft" width="330"] Monostori Imre
[/caption]

Platón egyenesen arról írt az Állam című munkájában, hogy – a közerkölcsök védelmében – tiltani kell a gyászhangulatot keltő mixolid, továbbá az elpuhult ión és lid hangnemeket; az ideális államban csakis a „férfias” dór és frig hangnemek használhatók. Aztán – mintegy 2300 év elteltével – egy magyar zenei zseni, Kodály Zoltán egyik jegyzetében (1959-ben) erősen nehezményezi hogy: „A zenei kábítószer minden fajtáját szabadon terjeszti a rádió, gramofonlemez, a lokálok (ahol alkohollal párosul), senki se törődik vele. Hatása nem kevésbé vészes, mint a testieké.”

Kodály azt a mélylélektani összefüggést is a lelkünkre köti, hogy „a nemzeti öntudat tudatalatti része, a talán soha egészen nem tudatosítható, de éppen ösztönösségében döntő része anyanyelvi és zenei képzetekkel kapcsolatos.” (S tőle – Kodálytól – származik a kettő összekapcsolásából keletkezett „zenei anyanyelvünk” fogalom is.)

Alighanem beláthatjuk tehát, hogy a kultúra összetevői – melyeknek természetesen az anyanyelv és a művészetek is szerves részei – egyáltalán nem afféle másodlagos kérdések, nem holmi formális, díszítő elemek egy nép, egy nemzet, egyáltalán: az ember életében. Ellenkezőleg: ha a kultúra nemes és jó, nemesebbé és jobbá teszi az embert – a nemzetet –, ha alantas és rossz: alantassá és rosszá. A kultúra minősége eldöntheti a nemzet erkölcsi – és szellemi –, talán még materiális jellegű jövőjét is.

Németh László szerint: „A kultúra nem ismerethalmaz, amelyet zsákolnak s tengelyen vagy hajón átszállítanak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben épp olyan otthonosan kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben” (Sznobok és parasztok, 1934). Csoóri Sándornál hasonlót olvashatunk: „a kultúra rendszer, hajlam, örökség, kormányzó erő”!

Németh László azt is hangsúlyozza – nem egyszer –, hogy a nemzeti kultúra nem lehet provinciális. Például a nemzeti irodalom egyik kritériuma nála az – akárcsak (egy időben) mesterénél, Babitsnál –, hogy világirodalmi mércével legyen mérhető. (Babits – a Magyar irodalom című esszéjében [1913-ban] – ezt írta erről: „Minden művészet annál értékesebb, mennél nemzetibb, mennél jobban differenciálódott minden irányban, a nemzeti irányában is.”) Németh László a „mennél nemzetibb” tartalmát (jellegét) a 16. év 17. századi magyar – akkor még lényegében egységes -  protestáns szellemi hagyománynak, valamint a korszerű európaiságnak az ötvözetében találta meg. Azaz: „a mélymagyarság” (történelmi és néplélek értelemben) és az európai gondolkodás egységében. Másként elnevezve: a „keleti lélek” és a „nyugati módszer” ötvözetében. Korántsem véletlen, hogy Bartókra – és Kodályra is – többször utal esszéiben már a harmincas évektől kezdődően. Többször leírja, hogy Ady, Móricz, Bartók és Kodály a „mélymagyarság fölfedezői” és beépítői a magyar kultúrába. „A zenében Bartók és Kodály kutatja fel a 19. századi hordalék alatt a népi őseret”, írta például már 1935-ben a Magyarság és Európa című könyvében.
 

A tudósnak is rendkívüli Kodály Zoltán 1939-ben a Magyarság a zenében című tanulmányában mintegy „visszaigazolja” ezt a Németh László-i kultúramodellt, midőn a következőket mondja: „Mély gyökerű művészet csak akkor keletkezik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán, s ezt egyeseknek sikerül kifejezni.”

A Németh László megalkotta magyar irodalmi tabló legnagyobb alakjai (Bethlen Miklós, Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály, Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Ady Endre (és a többiek) szerinte „Janus arccal” éltek a magyar történelmi múlt és hagyományrendszer közegében, hiszen ezzel a hagyománnyal együtt a sajátjukénak tekintették a kortárs európai kultúra formanyelvét és szellemiségét, illetve az újkori civilizáció legfőbb vívmányait: a szabadon gondolkodást, a bizonyítási kötelességet, az analízis képességét, a szerkesztés tudományát is. 1939-ben pedig a következőket vetette papírra: „Európa nemcsak körülöttünk van, hanem alattunk is. Ahogy író elődeinkbe, kultúránk gyökérzetébe visszanézek: elbámulok, mekkora Európa az, ami egy Balassában, Zrínyiben, Berzsenyiben, Adyban felnyílik alattam.” (Ágak és gyökerek.)

A nemzeti irodalom itt vázolt kritériumának szükségszerű feltétele Németh László szerint az eltávolodás a „népi”, illetve az „urbánus” (a „szarmata”-féle magyar és az úgymond „európai”-féle magyar) szélsőséges szemléletétől és írói gyakorlatától; ennek a provinciális szembenállásnak a meghaladása. Számos alkalommal bírálta ezeknek a törekvéseknek életidegen és csak partikuláris érvényű megjelenéseit. (Önmagát egyébként nem tartotta sem népinek, sem urbánusnak; a negyvenes évek elején Cs. Szabó László nevezte meg az ő valódi helyét: nemzeti.) Németh László rámutatott arra is, hogy az efféle ellentét „a magyarság legnagyobb alakjaiban” mindig fel tudott oldódni (számos példája közé 1932-ben Illyés Gyulát is besorolja), „s az európai látókörű magyar volt az, akiben hazai sors és hazai jelleg a legnagyobb lélegzetvételhez jutott”. (Sznobok és parasztok, 1934).

Láthatjuk továbbá (legfőképpen) azt is, hogy „a magyarság legnagyobb alakjai” – mondjuk Bessenyei Györgytől Fülep Lajosig – a magyarság és európaiság összekapcsolásának a kérdéséről hasonlóképpen gondolkodtak. Például Bessenyei György – a magyar felvilágosodás, az új magyar irodalom e kiemelkedő gondolkodója – 1778-ban a Magyarság című röpiratában nemcsak azt foglalta sorsmeghatározó szentenciába, hogy: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” –, hanem arra is figyelmeztetett, hogy: „A régi módhoz ne ragaszkodjunk, mert ahhoz ragaszkodni annyit tészen, mint a tudatlanságot sóhajtani. Csak nékünk is jobb lesz hát a nagy világ után menni.”

A nemzeti hagyomány és az európai minták összeillesztését szorgalmazta mindvégig – a Himnuszunkat szerző – Kölcsey Ferenc is, aki 1835. február 9-én a Búcsú az országos rendektől című politikai beszédében fogalmazta meg a klasszikus szállóigét: „Jelszavaink valának: haza és haladás”. Tehát: a kettő együtt és egyszerre. S ki ne ismerné Ady Endre 1906-os Új versek című kötetének híres Góg és Magóg előhangjából a záró sorokat: „Mégiscsak száll új szárnyakon a dal / S ha elátkozza szászszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.” Illyés Gyula egyébként többször is említi írásaiban, hogy őt leginkább Kölcsey politikai és írói munkássága döbbentette rá arra, hogy „mi a költőnek a dolga ebben az országban”. És azt is hangoztatta Illyés, hogy a patriótának is modernnek kell lennie: „Fele életem zsellérházban telt el – nyilatkozta 1941-ben –, legmélyebb népi voltomban is – nyugatos vagyok.”
*
Fülep Lajos azon háborgott (1934-ben, a korszakos jelentőségű Válasz című folyóirat első számának nyitó írásaként közölt Magyar öncélúság című súlyos esszéjében), hogy: „Még mindig vagy ismét téma nálunk és vita tárgya, hogy hová tartozunk és mik vagyunk, Nyugat-e vagy Kelet”. Majd megadja a választ is: „A nemzetinek nem okvetlen ellentéte a nemzetközi; nagyon jól elgondolható az utóbbinak olyan formája, mely a nemzetinek mintegy folytatása, s megbecsüli és megőrzi mindazt, ami a nemzetiből megmaradásra hivatott.”

S Kodály Zoltánnak (Ady egy másik jellegzetes metaforájára is utaló) szép képe ugyanerről a témáról a már említett Magyarság a zenében című tanulmányában ekként olvasható: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!