Feltámadás

Nagy László ismét visszatért a férfi kézilabda-válogatottba. 2012-ben, harmincegy évesen az olimpia és a hosszú távú, igen előnyös veszprémi szerződés hozta, vonzotta haza; most, túl a harminchetedik esztendején egy világbajnoki selejtező. Ami persze némi túlzással élet-halál kérdése, de neki már nem az.

Az ő kézilabdás életműve kész és egész, azon a szlovének elleni párharc nem változtat.

Ezért különösen becsülendő, hogy újra csatasorba állt. Éppen ő, aki ettől a gyötrelmesnek, infarktusosnak ígérkező százhúsz perctől jószerével már semmit sem kaphat, ellenben rengeteget adhat.

Hat éve nagyon messziről jött vissza. Térben Barcelonából, időben majd háromévi távollét után, lélekben, legalábbis a mi lelkünkben egyenesen a ködből. Akkor nem tudtuk, mindig talán ő sem tudta pontosan, gondolatban merre jár, aztán egyszer csak újra itt volt. Egyik játékostársa találóan úgy fogalmazta meg ezt: mintha egy hajdani, régen elhunytnak hitt királyunk támadt volna fel.

Most már másodszor, és a hasonlat az évek múltával egyre pontosabb. Hiszen nem feltétlenül azt várjuk Nagy Lacitól, hogy kivont karddal, az első sorban rontson rá az ellenre, hanem azt, hogy egy fejjel kimagasodva a hadakozók közül, zászlóval a kezében, a puszta látványa azt üzenje az övéinek, nincs mitől félnetek, a másik oldalnak viszont azt, rettegjetek.

A középső védő posztján még mindig rendíthetetlen oszlop, támadásban, ha már nem is a mindent elsöprő dinamika és gyorsaság, de a ráció, a higgadtság megtestesítője. Amikor más fejjel rohanna a falnak, ő a bal kezével leüti a labdát, miközben a jobbal karmester módjára int: nyugi, kezdjük elölről. A játék­vezetőkhöz is különleges viszony fűzi.

Ő nem reklamál, hanem folyamatosan konzultál velük, értékeli a teljesítményüket, amiért a bírók már-már hálásak.

Mindettől persze még lehet, hogy elbukjuk a selejtezőt; négyévente feszülünk egymásnak a szlovénokkal, 2010-ben 53–52-es összesítéssel nyertünk, 2014-ben 54–51-gyel alulmaradtunk. Mindkétszer a visszavágó utolsó tíz percében fordított az addig vesztesnek hitt fél, mindkétszer 105 gól esett, de csupán egy-kettő döntött. Ha idén júniusban is így lesz, Nagy László jelenléte nyomhat ennyit a latban.

Eredménytől függetlenül pedig talán még többet. Mert amikor egyesek számára a válogatottság már nyűg, kockázat, „nyári meló”, akkor egy lassan negyvenéves, dúsgazdag világklasszis még hajlandó csatába menni a nemzeti mezt magára öltve.