Matics mester hosszú útja Celjétől a Grundfos Tatabánya KC kispadjáig

A Grundfos Tatabánya KC óriási csatában, végül kettős győzelemmel szerezte meg a férfi élvonal bronzérmét. Matics Vladannal, a gárda mesterével egy képzeletbeli időutazáson vettünk részt. Így az év végi értékelés is kissé rendhagyóra sikeredett.

– Az előzményekről annyit, hogy amikor a Tatabánya megkeresett, hogy vegyem át a csapat irányítását, gyakorlatilag öt perc alatt telefonon megegyeztem Marosi Lászlóval – mondta Matics mester. – Játékosként és emberként egyaránt nagyra tartottam és tartom Zümit (Marosi László). Tudtam, hogy az elképzeléseink a kézilabdáról, a tatabányai együttes jövőjéről passzolnak. Tudtam azt is, hogy olyan közegbe kerülők, ahol kézilabdaértő emberek – Sibalin Jakab, Kontra Zsolt – vesznek majd körül. Ezért volt ilyen egyszerű és gyors a döntés. Ám az ideáig vezető út meglehetősen rögös.

A szakvezető elmondása szerint, a tatabányai korszakot egy meglehetősen „bonyolult” három év előzte meg. A nagy hagyományokkal rendelkező sztárcsapatnál, a szlovén Celjénél tizenegy sajátnevelésű fiatal épített a gárdába Matics. Úgy, hogy közben lépést tartott együttese az európai élvonallal és a hazai konkurenciával. Ezt a feladatot sikeresen oldotta meg. Minden szépnek és jónak tűnt, amikor a főszponzor kiszállt, és a Celje költségvetése évi 4-5 millió euróról másfélre csökkent. Pedig időközben a fiatalok abszolút beértek. A nemzetközi porondon legyőzték például a Kiel, illetve a Hamburg gárdáját is.

– A klubfeladatok mellett átvettem a szerb válogatott irányítását is – folytatta a vezetőedző. – Időközben folyamatosan anyagi gondokkal küszködött az egyesület. Így a két „legdrágább” játékosnak, és nekem is távoznom kellett. De ma is büszke vagyok arra, hogy a celjei fiatalok közül szinte mindegyiket európai élcsapatok foglalkoztatják. Ám a szerb válogatottal is meggyűlt a bajom. Tizennégy éve élek Magyarországon, és kicsit elfelejtettem már, milyen is a szerb mentalitás. Nem éreztem jól magam a nemzeti csapatnál sem. Úgy tapasztaltam, a közvélemény sem áll mellettünk. Ekkor hívott fel Marosi Laci...

A Tatabánya célja az volt, hogy Matke (Matics beceneve) keze alatt egy jó, lendületes csapat épüljön. Az edző eredeti terveiben Novak Boskovics és Harsányi Gergely egy-egy fontos pillérét jelentette az újjá formálódó társaságnak. A két kiváló kézilabdás azonban sérüléssel bajlódott. Megoldást kellett találni a kialakult, korántsem könnyű helyzetre.

– Itt volt „nekem” Ivo Díaz, mint jolly joker – emelte ki Matke. – Vele megoldhatónak tűnt, hogy jobbkezes játékos jobboldali átlövő poszton szerepeljen. Azért elárulom, a nehézségek dacára, a fejemben nagy célok, jó eredmények fordultak meg. Pedig akkoriban ez még nem volt elvárás. Együtt, ezekkel az intelligens kézisekkel, úgy gondoltam, elérhető a dobogó. A közvélemény nem rakott ránk plusz terhet, hiszen a legjobb hat közé vártak minket. Az pedig minden körülmények között elérhetőnek tűnt. A felkészülés jól sikerült. Sokat beszélgettünk Zümivel, Zsolttal és Jaksival (Sibalin Jakab pályaedző). Tudtuk, az ősz nem lesz diadalmenet, de...

Matics a védekezésre alapozta a gárda „jövőjét”. Ez jól is működött. Támadásban már nem volt olyan ragyogó a Bányász, hiszen Boskovics és Harsányi nagyon hiányzott.

– Türelmesen vártunk rájuk – hangsúlyozta a szakvezető. – Aztán, amikor visszatértek fokozatosan megindult egy kedvező tendencia. Kisebb kisiklást a Gyöngyös ellen elveszített Magyar Kupa negyeddöntő jelentett. Kiestünk a kupából. Ez kínos volt. Éppen ezért – nem maradt más hátra, mint – a bajnokságban kellett javítanunk. Az alapszakaszban a csurgói győzelem nagyon jót tett. De örömteli volt látni azt is, hogy hazai környezetben sem a Veszprém, sem a Szeged nem tudott minket padlóra küldeni. Szerencsénk is volt, hiszen sem Díaz, sem Bodó, sem Paul kapus nem szenvedett súlyos sérülést a hosszú menetelés során, de még így is óvatosan kellett bánni a társasággal. Mindig okos stratégiát kellett alkalmaznunk, hogy ne terheljük le túlságosan húzó embereinket. Úgy érzem, sikerült szinte az egész szezonban jó fizikai állapotban tartani a gárdát, egyenletesen „igénybe venni” a srácokat. Nekünk nem voltak olyan lehetőségeink, mint a Csurgónak, aki egy posztra szinte két azonos képességű játékossal rendelkezett. Ha már itt tartunk a bronzmeccsnél, bevallom, nagy dilemma volt mi is legyen a hazai győztes meccset követően idegenben. Úgymond elengedjük-e azt a mérkőzést, és mindent egy lapra feltéve kockáztassuk meg, hogy itthon harcoljuk ki a dobogós helyezést, vagy... Végül úgy döntöttünk, hogy nekik megyünk, és, ha oké, akkor mindent bele. Teszem hozzá, nagyon jól játszottunk. Már az alapidőben is győzelmet érdemeltünk volna, aztán mégis egy bátor Boskovics kellett, hogy kiegyenlítsünk. Kemény, férfias csata volt, de nem sportszerűtlen. És a végén a mi nyakunkba került a bronzérem...