IMF-hitel, Mol, erős ország

„Fontos lépést tettünk az erős Magyarország felé vezető úton” – jelentette ki Orbán Viktor azon a rendkívüi sajtótájékoztatón, amelyen Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszterrel együtt arról számoltak be az újságíróknak, hogy kis hazánk az orosz Szurgutnyeftyegaztól visszavásárolta a Mol 21,1 százalékos tulajdonrészét, amit az vagy két évvel ezelőtt az osztrák OMV-től szerzett meg. Mint kiderült, a részvényekért 1,88 milliárd eurót, azaz mintegy 500 milliárd forintot fizetünk, amelyet az Orbán-kormány a nemzeti fejlesztési tárca vezetőjének állítása szerint a pénzügyi-gazdasági válság kapcsán az IMF-től kapott hitel lehívott, de még fel nem használt részéből fedez majd. Nos, hogy ki miként is vélekedik a nagyszabású tranzakcióról, nem igazán tudom – a Jobbik mindenesetre üdvözölte a kabinet lépését, a szocialisták viszont fölösleges pénzkidobásnak minősítették azt –, bennem azonban az üzlettel kapcsolatosan kételyek is megfogalmazódtak. És itt nemcsak, sőt, nem elsősorban arról a kérdésről van szó, hogy tudniillik tart-e még vajon az IMF-fel szemben vívott kérlelhetetlen szabadságharcunk, avagy egy kis időre felfüggesztettük azt (netán háborúzunk, ám az ellenség  pénzét nem vetjük meg), de még csak nem is arról a véleményről, amely Mihály Péter közgazdász szájából hangzott el, és amely úgy szól, hogy a kabinet aligha fizethet a részvényekért az IMF hitelével, ugyanis a Magyar Nemzeti Bank egyáltalán nem foglalkozhat tőzsdei ügyletekkel, mint inkább az Orbánék által hatalmas sikerként bemutatott üzlet számunkra egyelőre nem ismert  részleteiről, különösen pedig a már hosszabb ideje tervezgetett vásárlási akció szükségességéről vagy éppen fölöslegességéről.

Mert noha ez idő szerint biztosat mondani nem nagyon lehet, többen tudni vélik, hogy Magyarország a Fellegiék által bejelentett közel kétmilliárd eurón fölül is „fizet” az oroszoknak – némely hírek szerint a tárgyalások során a Malév dolga és a paksi atomerőmű bővítésében való orosz szerepvállalás is szóba került –, amit már csak azért sem zárhatunk ki, mivel az oroszok korábban hallani sem akartak arról, hogy csak úgy, „árukapcsolás” nélkül értékesítsék a birtokukban lévő Mol-tulajdonrészt. Ami már most az egész üzlet indokoltságát illeti..., nos, e tekintetben nekem finoman fogalmazva is kétségeim vannak. Mert bár korábban a Fidesz valóban megfogalmazta azt a célt, hogy a stratégiai jelentőségű magyar cégekben növelni kívánja az állam befolyását – sőt, ha az emlékezetem nem csal, e terv kapcsán a Mol-t külön is megemlítették –, annyi bizonyos, hogy a Szurgutnyeftyegaz  sok veszélyt nem jelentett a magyar olajipari vállalatra, hiszen a kezében lévő tekintélyes részvénymennyiség ellenére sem tudott érdemi befolyást gyakorolni a Mol döntéseire, a társaság stratégiájára, vagyis az államnak védekeznie nem nagyon kellett. Más kérdés – és mint köztudott, Orbánék a kommunikációra mindig figyelmet fordítanak –, hogy a „visszaszereztük, ami a miénk”-féle történet a választók számára remekül eladható, elvégre ki ne szeretné azt az erős Magyarországot, amelyről a kormányfő ezúttal is beszélt. És ez a dolog még akkor is működhet, ha közben akaratlanul is az ember eszébe jut, hogy amikor mindenütt csak a nadrágszíj-meghúzás politikája látszik, hogy amikor szerte az országban rongyos pár millióért is vérre menő, elkeseredett csaták folynak, vajon szükséges volt-e egy 500 milliárdos üzletbe belebonyolódni. Nos, nem vagyok benne biztos.