Politikai túlélősó

Bár Sándor György örökbecsű mondatai (Kedves fiatalok! Mielőtt átadnánk nektek a stafétabotot..., még magunknál tartjuk egy kicsit...) elsősorban az ifjabb korosztályok térnyerését bármi áron megakadályozó, a székükhöz görcsösen ragaszkodó generációkra vonatkoznak, nekem először valahogy mégis ezek ugrottak be, amikor a pártok képviselőinek a koalíciós válságról szóló nyilatkozatait hallgattam. Mert bár a szocialisták és a szabad demokraták közötti viszony megromlásának okait, a jövőre vonatkozó lehetséges forgatókönyveket mindenki másként ítéli meg, abban nagyjából valamennyien egyet értenek (legyen szó akár Navracsics Tiborról, akár Horn Gáborról, Kóka Jánosról vagy éppen Dávid Ibolyáról), hogy a miniszterelnök lépéseit egy ideje már a politikai túlélés vágya vezérli. Ami egyébiránt igaz is, hiszen a pártbéli (hátba)támadástól joggal tartó Gyurcsány szemmel láthatóan azért adta fel az átalakításokért folytatott harcot (visszavonnia nem kellett a reformokat, mint tette azt II. József császár a halálos ágyán, ugyanis azok igazából el sem indultak), hogy maradjon némi esélye kormányfői és MSZP-elnöki pozíciója megtartására. A már említett kijelentés számomra tehát nem is ennek okán érdekes, hanem azért, mert jómagam úgy látom, hogy politikusaink döntő része – beleértve a fentebb említetteket is – úgyszintén nem az „örökkévalóságnak”, hanem a holnapnak dolgozik, s hogy a legtöbbjüket (Gyurcsányhoz hasonlóan) javarészt a túlélés motiválja.

Mert természetesen csodálkozhat Kóka János, hogy az amúgy is nagy küzdő hírében álló kormányfő (aki nem mellesleg: hosszútávfutó) nem dobja be a törülközőt, dehát ugyanilyen joggal az SZDSZ első emberének is feltehető a kérdés: vajon miért próbálták meg a kezdet kezdetén eltussolni az elnökválasztási botrányt, miért fenyegette perrel az azt feltáró televíziót, miért igyekezett gyanúba keverni pártbéli riválisát, Fodort Gábort, ahelyett, hogy azonnal egy új tisztújítás mellett fogalt volna állást? Nos, megmondom: azért, mert túl akarta élni. Ugyanúgy, mint ahogyan túl akarta és akarja élni az MDF-beli ellenlábasait korábban „ledaráló” Dávid Ibolya, vagy a 2006-os választási fiaskó nyomán már politikai hullaként emlegetett, ám utóbb „feltámadt” Orbán Viktor is, akinek mind a pártjában, mind az országos politikában úgy sikerült manővereznie, hogy ez idő szerint megkérdőjelezhetetlen a vezetői szerepe. És a sort még lehetne folytatni az országgyűlésbe „becipelt” (és ezért láthatóan igen hálás) Semjén Zsolttal, hogy a pártok más – teszem azt közvetlenül az első emberek mögött tevékenykedő – alakjairól már ne is beszéljünk, pláne meg ne a másod- és harmadvonalról.  

Persze, aki nem síkhülye, nem is csodálkozik azon, hogy politikusaink nem szívesen mondanának le arról, ami a mesterségükkel együtt jár: a hatalomról, a befolyásról, no, meg az igazán nem megvetendő tiszteletdíjról, amire ugyan mindig és valamennyien panaszkodnak, de ami miatt mi ne hullajtsunk krokodilkönnyeket. Egyszóval – ha elhiszik, ha nem – maximálisan tolerálom, hogy mindnyájan túl akarják élni. Csak nekik meg azt kellene megérteniük, hogy mi is.