Az Elbert-dosszié

Éppen negyedszázada történt, hogy máig is felderítetlen körülmények között életét veszítette a televízió jóvoltából országos ismertségre szert tett műfordító, irodalomtörténész, Elbert János. Titokzatos, már-már politikai krimikbe illő halála önmagában is számos találgatásra adott okot, s a rejtélyt csak fokozta, hogy nem sokkal később felesége és tizenéves fia is tragikus – és mind a mai napig nem egészen tisztázott – módon hunyt el. Az Elbert család furcsa drámája  nagyon sokak fantáziáját megmozgatta (közöttük olyanokét, akik egy egész kötetet szenteltek saját teóriájuk ismertetésének), ám erős a gyanúm, hogy a tényleg nem hétköznapi história megoldásához ma sem vagyunk sokkal közelebb, mint huszonöt esztendeje. És minthogy a kezünkben lévő tényanyag valóban elég soványka, alig remélhető, hogy egyszer majd egész pontosan megtudjuk, mi is történt a Balaton déli partján 1983. március 9-én.

Hogy mégis mi az, amit bizton állíthatunk? Hát, nem több, mint hogy az adott napon Elbert – egy telefonhívás nyomán – Siófokra utazott, ahol a az általa jól ismert Bányász-üdülőben megivott egy kávét, majd kiment a partra a mólóhoz, s ott belefulladt a sekélyke, alig ötven centis vízbe... Nos, körülbelül ennyi. Az összes többi már a feltételezések birodalma, beleértve a rendőrségi vizsgálatot, is amely – noha megkísérel választ adni a „miért” és a „hogyan” kérdéseire is – olyan variációt tár elénk, amely a sokadik pillantásra is megalapozatlannak, hiteltelennek, íróasztalnál kiagyaltnak tűnik. Hogy ez mennyire így van, azt jól mutatja az az interjú, amely annak idején az Országos Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztályának vezetőjével készült, s amelyben Borbarát Béla ezredes – egyebek mellett – a következőket mondja: „...Elbert János arcidegzsábában szenvedett, s ez időszakosan roppant erős fájdalmat okozott. Ezt ilyenkor hideg vízzel is enyhítette. Minden valószínűség szerint ezúttal is hirtelen elfogta a fájdalom, kiment a mólóra, hogy hideg vízzel lehűtse az arcát. Lemehetett a nyálkás kövek közé, levette 13 dioptriás szemüvegét, amelyet a vízből való kiemelése után a zsebében találtunk meg, megcsúszhatott, s ebben a pillanatban eszméletét veszthette, így eshetett vízbe. A halál oka egyértelműen fulladás. Elbert János tragikus halálának körülményeit fel tudtuk deríteni, meg tudtuk állapítani. A mi alapvető feladatunk az volt, hogy határozott választ kapjunk arra, történt-e bűncselekmény. A vizsgálat alapján erre egyértelműen felelhetünk: nem.”

Nos, sem Derricknek, sem Columbónak nem kell lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk: a nyomozó hatóság verziója ezer sebből vérzik. Ezért talán nem is tekinthető véletlennek, hogy az idők folyamán seregnyien megpróbálkoztak valószerűbb sztorik felvázolásával. Utóbbiak között a legnépszerűbbnek (mondhatni: a leghihetőbbnek) az bizonyult, amely szerint a szovjet titkosszolgálat keze volt a dologban. Az összeesküvés-elmélet elszánt hívei ugyanis azt mondják, egyáltalán nem véletlen, hogy az irodalomtörténésznek röviddel azután kellett meghalnia, hogy az egykori KGB-főnököt, Jurij Andropovot választották a Szovjetuniót két évtizeden keresztül vezető Brezsnyev helyére, hiszen Elbert az 1956-os események idején az akkor budapesti szovjet nagykövetként dolgozó Andropovnak tolmácsolt. Ám, hogy ez miért volt ok a likvidálására (vajon mit tudhatott meg, ami csak Andropov főtitkársága idején lett veszélyes), arról nem szól a fáma, mint ahogyan nem sikerült alátámasztani az egyéb „tuti megfejtéseket” sem (más titkosszolgálatok szerepe, stb., stb.).   

És mivel – többek várakozásával ellentétben – a rendszerváltást követő majd két évtized sem vitt minket közelebb a nyitott kérdések megválaszolásához, úgy gondolom, az Elbert-dosszié most már örökökre lezáratlan mard.