Mit érdemel az a bűnös...?

Amiként a halálbüntetés megszüntetéséről, úgy nagy valószínűséggel a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szükségességéről is parttalan (és terméketlen) vita alakul ki majd idehaza. Az igazságügyi tárcánál ugyanis módosítanák a büntető törvénykönyvet, amelyből – az elképzelések szerint – kikerülne az említett büntetési forma. A tényleges életfogytiglant felváltaná egy úgynevezett élethossziglani büntetés, amelynek kötelező felülvizsgálatára 20 év eltelte után kerülne sor. Mindez tehát azt jelentené, hogy az elítéltet nem fosztanák meg véglegesen a szabadulás lehetőségétől, hanem két évtizednyi raboskodást követően megvizsgálnák, vajon az érintett megfelel-e a szabadlábra kerülés – a törvényben tételesen felsorolt – feltételeinek.

A tárca államtitkára egyébként úgy látja, a tényleges életfogytig az Európai Unió sok államában „embertelen büntetés”, illetve hogy az az optimális, ha egyszerre vagyunk szigorúak és humánusak. Mellesleg Kondorosi Ferenc maga is úgy érezhette, hogy rengetegen vitatják majd a minisztérium elgondolását, hiszen azt mondta, ő is tisztában van a társadalom életérzésével és igazságérzetével, s ezért olyan büntető politikát kívánnak alkalmazni, amely találkozik az emberek erkölcsi értékrendjével.

Nos, aligha vitatható, hogy mind az életfogytig fenntartása mellett, mind pedig az ellen bőségesen lehet felhozni érveket. Bár nem vagyok szakember (és „véresszájú” sem), úgy vélem, nem ártana, ha a tárca ismét átgondolná a dolgot, már pusztán a következetesség okán is. Mert, ha jól emlékszem (márpedig jól emlékszem), annak idején többek között azzal érveltek a halálbüntetés eltörlése mellett – amit egyébiránt helyeslek –, hogy a tényleges életfogytiglan legalább annyira visszatartó hatású, mint amaz. Azóta megváltozott a helyzet? Esetleg már a 20 év is elég elrettentő? Vagy a 15? Netán a 10?

Ismétlem, ez ügyben jó lenne ütköztetni a pro és a kontra érveket. Méghozzá a szakmaiakat, nem pedig az indulatokat gerjesztő hülyeségeket, a demagóg megállapításokat, amelyeket többnyire valamilyen politikai haszonszerzés reménye motivál. A demagógia szép példáját mutatta fel például Répássy Róbert, a Fidesz frakcióigazgatója, aki párhuzamot vont a Magyar Gárda elleni jogi fellépés fontolgatása és az életfogytig tartó büntetés enyhítése között, holott ő is tisztában van azzal, hogy a két dolognak az égvilágon semmi köze sincs egymáshoz. Az az okfejtése pedig, miszerint a kormány mindezzel lehetővé teszi, hogy az oktogoni lövöldöző, a balástyai rém, vagy a feleségét és gyermekeit kalapáccsal agyonverő férfi újra közöttünk sétáljon, az érzelmek felkorbácsolására kitűnően alkalmas, ám az ügyet aligha viszi előrébb. Márpedig mégiscsak ez lenne a cél.