A szó elszállt...

Sólyom László köztársasági elnök hétfői parlamenti beszédét természetesen mindenki úgy értékeli, ahogy akarja. A Fidesz és a KDNP alkotta frakciószövetség – amint az Orbán Viktor szavaiból ki is derült – alapvetően elégedett volt mindazzal, amit az államfő mondott, míg a szocialisták (és valószínűleg a szabad demokraták is) többet vártak, különösen, ami a szélsőjobb meg- vagy inkább elítélését illeti. Bár Sólyom – legalábbis a véleményem szerint  – valamelyest konkrétabb volt, mint annak előtte, azért nem szakított azzal a gyakorlattal, hogy ide is kiosztott egy pofont, meg oda is. Hogy aztán voltak-e illúziói a beszéde pozitív hatásait tekintve, azt nem tudom (noha valószínűsítem, különben mi a fenének mondta volna el), de azt igen, hogy ha reménykedett is, nagyon rövid ideig te(he)tte.

Az első „pofon” az árpádsávos zászlók ügyében érkezett. A sokszor és sokat vitatott, piros-fehér csíkozású lobógók kapcsán az államfő a következőket mondta: „Az áldozatok emlékezése önazonosságuk része, és gyermekeiké is. Ha ezt végre megértené a magyar társadalom, ha belegondolna, mi történt, nem jutna eszébe senkinek viccelődni. A halottak iránti, és a túlélők fájdalma iránti tiszteletből ne az Árpád-sávos zászlót válassza jelképül, aki ki akarja fejezni ellenzékiségét, vagy aki magyarságához nem tartja elegendőnek a nemzeti zászlót! Legyen emberséges, gondoljon arra, mit okoz ezzel.” Nos, a kérés süket fülekre talált. Míg Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője csupán  csodálkozásának adott hangot a kérés hallatán, addig Vona Gábor, a Jobbik elnöke bejelentette, nem hajlandók eltekinteni e jelkép használatától.

És nem alakult szerencsésebben az erőszak elkerülésére való felhívás sem. Sólyom László erről így vélekedett: „S végül a legfontosabb: az alkotmányosság nem tűri az erőszakot. Az erőszakot és az erőszak közvetlen érzelmi előkészítését büntetni kell. Az erőszakkal lép ki az alkotmányosság keretéből a tüntető.” Nagyon úgy tűnik, hogy azok, akik hétfőn éjszaka a Kossuth téren várták a kormánypárti országgyűlési képviselőket, vagy nem hallották, vagy nem értették, vagy nem akarták érteni az államfő szavait. Igaz, vér nem folyt, csak zsidózás, kommunistázás, köpködés és kocsipüfölés, de hogy innen nincs túlzottan messze a komolyabb erőszak (és ezt a tavalyi esztendő elég jól bizonyította), affelől senkinek se legyenek kétségei. 

Mindezeket csak azért hoztam fel például, mert jól mutatják, hogy ebben az elvadult politikai légkörben mekkora súlya is van az egyik legfőbb közjogi méltóság szavainak. Hát, ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk: szinte semmi (de ha valakik időnként mégis hajlandóak meghallani belőle valamely intést, azt szinte biztosan nem önmagukra, hanem az „ellenfelekre” vonatkoztatják). És ha valamin, akkor ezen érdemes eltöprengeni mindenkinek: az egyszeri polgárnak éppen úgy, mint a politikusoknak, vagy magának az államfőnek.