Szörnyű borzalmak: kegyetlen sors várt Auschwitzban a tatabányai családokra

Dr. Simonik Péter immár több mint egy évtizede kutatja a tatabányai zsidóság történetét. Helytörténeti kutatóként még 2008-ban kezdett hozzá az elődtelepüléseken élt izraelita felekezetű népességről szóló levéltári dokumentumok, valamint egyéb források feltárásának, így született meg 2017-ben a gazdasági és társadalmi szerepvállalásukat bemutató Szénporos emlékkavicsok című könyve.

Az akkor megjelent kötetben már megtalálhatóak többé-kevésbé pontosan a mártírok születési és halálozási adatai. Az azóta eltelt időszakban feltárt újabb források segítségével pedig ezeket az információkat tovább finomította a szerző a most megjelent kötetben.

Amennyiben az adatok eltakarják az ezek mögött található személyek és családok sorsát, úgy ezek a számok csupán számok maradnak. Ha családtörténeteiken keresztül ismerjük meg a névsorban szereplő emberek életútját, valamint azt a korszakot, amely végül pusztulásukat okozta, akkor talán jobban megértjük azt is, hogy miért is veszélyes egy általunk kevésbé ismert csoport tagjairól véleményt formálnunk – írja a szerző a Számlálatlanul előszavában.

A könyv kilenc családot mutat be. Tagjaik felekezeti alapon ugyan egy csoportba tartoztak, társadalmi helyzetük azonban különbözött.

A térség életét meghatározó bányavállalat, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. (MÁK) két vezetőjének életútjával indul a kötet. Királdi Hercz Zsigmond, az rt. első vezérigazgatója volt, aki saját képességeinek köszönhetően lett a korabeli gazdasági elit megbecsült tagja. Elért eredményei azonban nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a többségi társadalom tagjai fenntartás nélkül elfogadják.

A mű bemutatja Vida Jenő vállalatfejlesztőt, az rt. alelnök-vezérigazgatóját, aki egyszerre próbált „jó hazafivá” válni és „hithű zsidónak” is megmaradni. E két bányavezető virágoztatta fel azt a bányavállalatot, amelynek az 1947-ben a négy elődközség egyesítésével létrejött Tatabánya a létét köszönheti – írja a szerző.

A kötet három alkalmazott családtörténetén keresztül mutatja be az elődközségek életét. Székely Jenő főépítész, a legtöbb háború előtt épült középület tervezője és kivitelezője volt, majd az 1920-as években életre hívott izraelita fiókhitközség elnöke. Fia, Székely András úszóként a város első olimpiai bajnoka volt. Altman Gyula lakatosként dolgozott. Lánya, Magda az egyetlen tatabányai túlélő, akinek visszaemlékezéseiből kiderült, hogy mi történt 1944. június közepén a komáromi gyűjtőtáborból Auschwitzba hurcolt tatabányai zsidókkal.

A kötet harmadik részében négy iparos, kereskedő és vendéglős családot ismerhetünk meg. Mindannyian az ország távolabbi pontjairól érkeztek az elődközségek területére. Ambramovics Gyula, Spitzer József, Katz Mór és Weisz Wolf Vilmos és családjaik közül kevesen élték túl a vészterhes időket. Megpróbáltatásaikat, küzdelmes életüket mutatja be az író a tőle megszokott precizitással, teljességgel, hivatkozások tucatjával.

Sorsok és tragédiák

A kötet végén a négy elődtelepülés zsidó mártírjainak névsora szerepel. Mementótörténelmünk sötét korszakából. Tíz és fél oldalon háromszáznál is több Tatabánya elődtelepüléseihez kötődő név, amelyek mellett születésük és haláluk éve szerepel. Ez utóbbi a legtöbb esetben: 1944, Auschwitz. A szomorú listát Abramovics Gyuláné nyitja, akit sokakkal együtt a Felsőgallán kialakított gettóba tereltek. Az akkor 71. élet­évében járó özvegyasszonyt felzavarták egy ház tetejére, majd hangos kukorékolásra kényszerítették. Nem sokkal később lányával és unokájával elszállították a komáromi gyűjtőtáborba, majd néhány nappal később Auschwitzba. Az idős asszonyt megérkezését követően egy hónappal gyilkolták meg. Lánya és unokája sorsa ismeretlen, a lágerbe érkezésük után semmilyen életjelet nem adtak magukról – áll a kötetben. Sorsuk sajnos nem volt egyedi. Kevesen élték túl a megaláztatásokat, a borzalmakat. Ezért szánta a szerző e kötetet „az elpusztított tatabányai zsidó családok emlékének”.