Feró Júlia, a vérteskethelyi festőnő rendkívüli életútja +fotók, videó

Feró Júlia, a vérteskethelyi festőnő a Bács-Kiskun vármegyei Dunapatajon született, Ferró-Nyalka Julianna néven. Úgy tudja, felmenői valamelyik vezetéknevüket Kossuth Lajostól kapták. Rendkívüli, sokszor megpróbáltatásokkal, fájdalmakkal teli életút áll Juli néni mögött. Néhány hét múlva kilencvenegy esztendős lesz, de a mai napig fest, verset ír, sőt még blogot is vezet.

Feró Júlia: A kezdetek

Gyerekkorában is nagyon szerette a rajzórát, kézügyességére hamar fény derült. Általános iskolás volt, amikor a tanító nénijének ösztönzésére beadta alkotását egy pályázatra, amelyen kerékpárt lehetett nyerni. Petőfi Sándor Szeptember végén című verséről kellett képet festeni, amely olyan jól sikerült, hogy Juli néni festménye lett a legjobb. 

– Gimnáziumban művészetet szerettem volna tanulni, de nem vettek fel, mert osztályidegen voltam. Így lettem végül elektroműszerész. Megismerkedtem a volt férjemmel, született két gyönyörű lányunk, Éva és Beáta – kezdte történetét Juli néni.

A festészet szeretete nem múlt el, csak egy kicsit később hódolt szenvedélyének újra. Többnyire akvarellel festett, mert akkoriban azt lehetett kapni, és nem volt elérhetetlen ára.

– Már a nyugdíjhoz közel álltam, amikor hallottam, hogy Zebegényben indul festőiskola. Egymásutáni két nyáron ott tanultam. 

Akkor festette azt a portréképet is, amely a mai napig díszíti otthonát. 

– Nyugdíj után én lettem az időmilliomos – mondta Juli néni nevetve.

A háború idején

– Nagyon borzalmas volt. 1944-ben, amikor már Budapestre értek, akkor anyu úgy döntött, ha meg kell halni, haljunk meg együtt. Előtte Kőbányán laktunk, de ott voltak ezek a sorozatrobbanások, az otthonunk lakhatatlanná vált, így kaptunk a Lázár utcában egy lakást. Amikor közeledett a háború, akkor mindenki leköltözött a pincébe, nem lehetett felmenni majdnem három hónapig. Nagyon kegyetlen időszak volt, mert a vége fele már nem volt mit ennünk. 

Egy igazán meghatározó élményre is visszaemlékezett Juli néni.

– Egyszer mondták, hogy kapunk egy kis kenyeret, a testvéremmel mentünk fel érte. Volt egy férfi, Bajcsy-Zsilinszky, aki megismert minket. Kérdezte, hol van édesapánk, mondtuk neki, hogy már meghalt. Könnyes lett a szeme és azt mondta: Nagyon jó barátom volt! A testvéremmel mindketten kaptunk egy-egy nagy szelet kenyeret.

Juli néni testvéreivel intézetben, árvaházban is élt, de lakott Nagybörzsönyben, majd Bea lányánál Mucsiban. Jó pár évvel ezelőtt költözött Vérteskethelyre, akkor még Éva lányához. A sok megpróbáltatás ellenére is Juli néni mindig mosolyog. A családjában, a festészetben, a versírásban és a természetben leli örömét többek között.

A művészet szenvedélye

– Van egy nejlonom, azzal leterítem az asztalt, ráteszem az állványt, felkapcsolom a villanyt – mutatja a festőnő, hogyan kezd neki az alkotásnak:

– Sokat jártam a természetbe, ha valami szépet megláttam, lefotóztam, majd otthon leültem a vászon elé és a fényképről megfestettem a tájat.

Most is előfordul, hogy kisétál a kert végébe, megnézi, milyenek a fák, majd visszaül a vászon elé. De, a modern technikát is segítségül hívja, különböző trükköket alkalmaz. Minden festmény címet kap, versei azonban sosem. Japán pár soros haikuit megosztja a nagyközönséggel. Három évvel ezelőtt A természet igézetében avagy egy 88 éves festőnő képbe lehelt vallomásai címmel Oroszlányban nyílt kiállítása.