Elcsendesedések

Gyarapodnak a jégdarabok a kertben. A kutyusnak gyakran kell cserélni a vizet, hiszen napközben is makacsul tartják magukat a mínuszok. Mégis, meg sem közelíti azt, amit elődeinknek ki kellett bírniuk a Don-kanyarban.

Sugár Gabi

A történelemkönyvekből tudjuk a száraz tényeket: 1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása. A Don-kanyar eseményei a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz télben.

Az egyik ősöm is részese volt ennek a szörnyűségnek. Nagyapám sokat tudhatott erről (is), de gyerekként korán megtanultuk: ha kérdez, illedelmesen válaszolunk, mi viszont lehetőleg csak az időjárásról beszélünk előtte. A valóság talán túlmutat a legszörnyűbb filmeken. A képzelet pedig a legrosszabb verziót képes elénk tárni. Egy, a Don-kanyart az utolsók közt elhagyó túlélő korábbi nyilatkozatában azt nyilatkozta: „A fagyhalál szép halál, nem fáj, elalszik az ember.”

Huszonhat évvel a tragédia után születtem. A doni eseményekről azonban évtizedekig nem lehetett beszélni. A (fagyos) csend sok családi történetet írt át. A szakemberek állítják: felmenőink traumái, feldolgozatlan félelmei bennünk élnek. Nincs tiszta lap születéskor. A gének, a ki nem mondott szavak is teremtő erővel bírnak. Még ma is hatnak ránk.