Óriási galéria: mesebeli tájjá varázsolta a rég nem látott havazás a szomódi erdőt

Természetszerető ember lévén nem is volt kérdés számomra, hogy ilyen csodálatos havazásban meglátogatom a téli bundájába burkolózott erdőt. Ha tisztelettel vagy a természet iránt, akkor nem is kérdés, hogy megajándékoz, legalábbis engem általában mindig. Ez most sem volt másképp. Ilyen havazást már hosszú évek óta nem láttam, így izgatottan vártam, mi fogad majd az állatok birodalmában. A látvány pedig túlszárnyalta minden képzeletem.

A csizma alatt ropogó hó hangja már önmagában is nyugalmat áraszt. Visszarepít a gyermekkorba, ahol gondtalanul, önfeledten tudtunk örülni az ilyen havazásnak. Amikor a legnagyobb problémánk az volt, hogy ki üljön velünk a szánkóra, kivel legyünk egy csapatban a hógolyócsatában. Minden felelevenedik egyszerre, de ebbe belerévedni sokáig nem hagy az erdő, mert belépve máris ezernyi látnivaló fogad. Az ember szeme csak cikázik ide-oda. 

Tényleg olyan, mint egy álomvilág. Teljesen megszűnik a külvilág és minden gond, probléma az erdő küszöbén marad. A hófödte bokrokban bújócskázó parányi madarak egy szebb világról csicseregnek. Néhány száz méter megtétele után egy lopakodó ravaszdi keresztezi az utam. Szinkronban torpanunk meg, majd pár másodperces farkasszemezés után lompos farkával legyintve, mintha csak elköszönne, eltűnik a fehér messziségben. A hósapkát öltő hatalmas fenyők szépsége szinte nem engedi, hogy levegyem róluk a tekintetem, így a lábam elé sem nagyon tudok figyelni. 

A farengeteghez közeledve minden irányból hangos nyöszörgő, nyikorgó hangok törik meg a síri csendet. A fenyők azok, a rájuk nehezedő hó súlya alatt roskadoznak. Hangjukkal mintha csak a segítségemért kiáltanának. Egy-egy madár az ágakra libbenve enyhít a hatalmas terhen, de nem minden tűlevelű ilyen szerencsés. Sokan végleg feladják a harcot és hatalmas robaj közepette dőlnek ki a tornasorból. A hangjuk egyszerre káprázatos és rémisztő is. 

A fenyők siralmát egy-egy madár vészjelző hangja töri meg, tudatván az állatokkal, hogy nincsenek egyedül. Nem csak a fáknak nehéz, nekem is. Az utat szegélyező bokrok a rajtuk pihenő hóréteg miatt szűk alagutakká voltoztatták a túrautakat, néhol szinte még kúszásra is kényszerítve az embert. A jégkosztümöt öltő ágak meg-megcirógatták az arcom. A hatalmas hóban minden lépés nehéz, amit a vádlim többször is jelzett, de a szűz hó és a táj varázslatos látványa pillanatok alatt elhessegeti a fájdalom érzését.

A Kőpite környékén már az állatok is megmutatták magukat. Egy szóróhoz érve egy békésen lakmározó szarvastehénnel vettem fel a szemkontaktust. Rövid tétovázást követően, hangos vakkantás után bevetette magát a bozótosba. Pár lépés után vettem észre, hogy a jelzés kiknek szólt. Két szarvasbika atlétaként szökkent át az úton. A hó át-átlibbent a csizmám peremén, így egyre szaporább léptekkel haladtam.

Próbáltam kiélvezni az erdőben töltött idő minden pillanatát. Ez a havas táj a szomódi erdőben olyan élményt és látványt adott, amelyért többnyire utazni kell, leginkább az országhatáron túlra. Szerencsémre, ezt most, itt helyben is átélhettem. De beszéljenek inkább a képek.