Múltidéző: ezek voltak az üdülési lehetőségek az ötvenestől a kilencvenes évekig

Az 1950–1989 közötti időszakra a szervezett üdültetés volt a legjellemzőbb. A szocializmus „közösségi” elveiből következik, hogy előnyben részesült ezt a formát. A SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) és a különböző hatóságok, vállalatok, intézmények által fenntartott üdülőházakba a „jó munka” jutalmául kaphatott beutalót a „dolgozó”, ahol a „közösség szeme” előtt pihenhetett. 

A kéthetes – majd az 1970-es végétől – tíznapos „turnusban” beutaltak mindennapjait egyrészt a szigorú – minden szobában kifüggesztett – házirend, másrészt az üdülő személyzete „felügyelte.” A nagyobb, főleg SZOT-üdülők kulturális felelőst, „kultúrost” is alkalmaztak, aki a vendégeket igyekezett „közösségé formálni” ismerkedési és búcsúestek, közös kirándulások, kulturális programok segítségével. A vállalati, intézményi üdülőkben is fennállt a közösségi „ellenőrzés”, hiszen akár együtt pihenhetett beosztott és főnök, a nagy létszámú dolgozót foglalkoztató intézmények, vállalatok üdülőházaiban pedig nem feltétlenül egymást ismerők kerültek egy turnusba, így ajánlatos volt „viselkedni”….

A szervezett üdültetés másik formája volt a táboroztatás, ez elsősorban az ifjúságot, különösen a 10–14 év közötti úttörőket érintette. Az ilyen táborokban a közösségi tevékenység és a pihenési lehetőségek átszőtték egymást, az „egyénieskedés” nem volt ajánlatos.

Sajátos átmenetet képeztek a közösségi és az egyéni üdülés között a turistaszállók valamint a fizetővendég–szolgálat keretében értékesített szobák.
Az idegenforgalmi hivatalok által fenntartott turistaszállókban akár véletlenszerűen összejött közösségek, akár egymás tagjait ismerő kisebb társaságok tagjai szállhattak meg rövid időre, legtöbbször 1–1 éjszakára, de itt is be kellett tartani a szigorú házirendek utasításait. 

A fizetővendég-szolgálat a napjainkban igen divatos „falusi turizmus” előképe, természetesen szerényebb keretek között. A vállalkozó szellemű háztulajdonosok lakásaik egy-egy szobáját a megyei idegenforgalmi hivatalok ellenőrzése mellett adhatták ki a társaságot nem igénylő pihenni vágyók számára. 

A „magánüdülés” ebben a korszakban viszonylag kevesek kiváltsága volt. Ennek oka részben az 1950-es évek első felének államosítási-kisajátítási hulláma volt, hiszen nagyon sok, kisebb-nagyobb üdülőházat vettek el tulajdonosaiktól. (Ezekből a legtöbb esetben SZOT- vagy vállalati-intézményi üdülő lett.) Az 1960-as évektől újra lehetővé vált hétvégiház-építés pedig jelentős anyagi tartalékokat igényelt, ráadásul az építési telkek hiánya és Dunakanyarban meglévő építési korlátozások tovább nehezítették ennek a pihenési formának az elterjedését. 

A „magánüdülés” legegyszerűbb formája az egyszerű kirándulás, a „bakancsos turizmus” volt, de ebbe a pontba soroltuk a kempingturizmust is, mivel korszakunk vége felé ez a szervezeti formát már magánüzemeltetésben működtették.