Amikor a semmiből is hiszti lesz: ezért olyan nehéz a kétévesek dackorszaka

Akinek gyermeke van, vagy látott már gyermeket, biztos, hogy legalább már egyszer átélte, vagy át fogja élni azt az igazi, semmihez sem hasonlítható hisztit, aminek láthatóan se kiváltó oka, se megoldása nincsen. A dackorszakot túl kell élni, csak bírni türelemmel és idegekkel. Szülőnek és gyereknek is. Horváth Judit, a Tatabányai Szakképzési Centrum iskolapszichológusa segített, hogy megértsük, mi is játszódik le ezekben az években a gyermekeinkben. Tanácsaival pedig talán kezelhetőbbek lehetnek az idegtépő helyzeteket is.

− Ebben a korban, amikor a gyerekek bontogatják szárnyaikat, élvezik, hogy akaratuk útját követhetik, rettenetes feszültségek is tombolnak bennük, hiszen folyamatosan korlátokba ütköznek: nem szabad ezt, nem lehet azt, várni kell, lemondani. Ez nagyon nehezen feldolgozható a két-, hároméveseknek, így ezeket az éveket a váratlanul előtörő heves érzelmi megnyilvánulások jellemzik és a belőlük keletkezett konfliktusok a szülőknek és a gyermekeknek is megterhelőek − magyarázta a pszichológus. A szülők érthető módon nincsenek mindig tisztában azzal, hogy az adott korban mennyi önfegyelem követelhető meg, hol van a tűréshatár.

Mint megtudtuk, ebben a hároméves kor körüli, második önállósulási szakaszban az intelligencia és a személyiség ugrásszerű fejlődése mellett radikálisan csökken a függés szükségszerűsége is a gyerekeknél, de emiatt jelentősen csökken a terheletősége más területeken. Például az önmagával vagy a környezetével szembeni türelemé. Nem viseli el, ha valami nem sikerül neki, soknak vagy értelmetlennek érzi a tiltásokat, vagy ha új „tudományában”, önállósági törekvésében gátolják. Mindezekre pedig daccal reagál. 

Fontos szem előtt tartani, hogy a túlzott korlátok és a túl nagy szabadság miatt szoronganak rendkívüli módon a gyerekek. Előbbinél kétségbeejtően gyámoltalannak érzik magukat, utóbbinál pedig nem érzik magukat biztonságban, mert nem világosak számukra a felnőttek szándékai, mondta a szakember, aki szerint a szükséges korlátozásokat, tiltásokat két nagy csoportba lehet osztani.

Nem jelentenek lélektani kihívást azok a korlátok, amik a gyermek vagy környezete életét, épségét veszélyeztetik. Egész pici korban a szülők nem teszik ki a szemük fényét veszélynek, később pedig mindazt megmagyarázva meggyőzik kívánsága, cselekedete oktalan voltáról. A korlátozások másik csoportja összefüggésben áll az egyes kultúrák szokásrendszereivel. A pontosság, a tisztaságra szoktatás és az illemszabályok tartoznak ide. A szakember szerint csakis ezekkel a korlátozásokkal szemben merülhet fel a kérdés, hogy szükség van-e rájuk, és ha igen, miért és mennyiben.

− Amikor ezekre a kérdésekre válaszolunk, szem előtt kell tartanunk, hogy a kisgyermeknek milyen nehéz megbirkóznia saját érzelmeivel, indulataival és félelmeivel. Nehéz egyszerre megfelelnie a felnőttek elvárásainak és saját belülről fakadó igényeinek, vágyainak. Az egészen picik még nem értik a tiltást, illetve a tiltás magyarázatát, de érzik és értik a szülő hangsúlyát, illetve mondanivalójának érzelmi színezetét. A kétévesek önuralmának megnyilvánulásait elsősorban a szülői szeretetre, illetve az annak elvesztésétől való félelemre vezethetjük vissza − árulta el a pszichológus, hozzátéve, hogy a gyermek azért győzi le fokozatosan ösztöneit, mert szüleinek akar örömet szerezni. Vagyis csak sok hasonló eset ismétlése után képes feláldozni örömszerző törekvéseit a szülői dicséret oltárán.