Nyolcvanéves lett Dráfi Mátyás - a felvidéki magyar színház ikonikus alakját köszöntötték (fotók, podcast)

Lakatos Róbert, az Egressy Béni Városi Művelődési Központ igazgatója arról beszélt, hiába van köztük Matyi bácsival harminc év, az első pillanattól kezdve barátként, kollégaként tekintettek egymásra. Hozzátette, sok közös ügyük van, és lesz is.

Ezt követően hegedűszóval köszöntötte a születésnapost, a Hegedűs a háztetőn című musicalből a Ha én gazdag lennék című dalt játszotta. Később Matusek Attila, a Komáromi Jókai Színház színművésze méltatta Dráfi Mátyást, felidézve életének legfontosabb állomásait.

– Hatvanhárom évet töltött színházban, színpadon, amely nem az élet hű ábrázolása, magasabb rendű annál – mondta Matusek Attila. – Felemelkedési lehetőséget biztosít abba a világba, amelybe vágyunk, és amelytől olyan távol vagyunk.

Hozzátette, a felvidéki magyar közösség életében Dráfi Mátyás természetfeletti személyisége életkortól, régiótól, műveltségtől, munkakörtől függetlenül mindannyiuk tudatában ott van: ő a SZÍNÉSZ, csupa nagybetűvel.

A színművész Galántán született, 1942. november 17-én, azon az éjszakán, amelyen az édesapja meghalt. Édesanyjának második házassága révén, felnevelő apja az a Lőrincz János volt, aki Pozsonyban megalakította a háború utáni első magyar színjátszó társulatot: a Déryné Színkört. Ezzel meg is pecsételte édes mostohafia sorsát.

Tizenkét éves volt, amikor Érsekújváron mesejátékot játszott a Magyar Területi Színház (MATESZ). Ő a szünetben odasomfordált a színészek közé, Tarics János színművész pedig átfogta a kamaszodó srác vállát és azt mondta neki, színész csak akkor legyen, ha valóban szolgálni akarja a szlovákiai magyarságot.

1957-től Pozsonyban tanult, tagja volt az Ifjú Szívek énekkarának. Felvételizett a pozsonyi színművészetire, de Fellegi István, a MATESZ alapító igazgatója kiemelte a vizsgázók közül, és Komáromba szerződtette. Ez az év ébresztette rá arra: kötelessége itthon maradnia. 1965-ben színész diplomát szerzett Pozsonyban, majd visszatért a komáromi színházba, amelynek nyugdíjba vonulásáig tagja maradt, viharos időkben pedig színházigazgatóként is kipróbálhatta magát.

Sokat tett a Felvidék kulturális életének gazdagításáért. A nyolcvanas években a pozsonyi színművészeti főiskola oktatója is volt, emellett hangjátékok, versek, rádiós műsorok állandó közreműködője. Szlovák és magyar filmekben szerepelt. Néhány színésztársával, barátjával megalakították a Teátrum Színházi Polgári Társulást azzal a céllal, hogy a Felvidék legkisebb falvaiba is elvigyék a színházat, ezzel a magyar szót.

Munkája elismeréseként számos kitüntetést kapott: a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettjét, Pro Urbe díjat, Szlovákia Színművészei Szövetségének Életműdíját, a Szlovák Köztársaság elnökének Pribina-keresztjét, Pro Probitate díjat, Kulcsár Tibor-díjat, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, Hit és hűség díjat. Januárban a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki.

Matusek Attila azt is hozzátette, Dráfi Mátyás színészként mindenevő: Kreón, Benvolio, Svejk, Kohlhaas Mihály, Lucifer, Othello, Coriolanus, Tiborc, Témüller házmester, Alfred Doolittle, Rettegi Fridolin, Sári bíró is volt. A vén bakancsost ugyancsak eljátszotta, amely Matusek Attilának azért volt megtisztelő, mert a színdarabban Dráfi fiát alakíthatta.

– Drámák és vígjátékok váltották egymást az életében, rövidebb, hosszabb szövegek – hangoztatta Matusek Attila. – Egyik sem volt kis szerep, hiszen mint tudjuk, nincs kis szerep, csak kis színész.

Matusek Attilát Czimbalmosné Molnár Éva, a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság Felvidékért felelős főosztályvezetője követte, aki Pótápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár nevében adott át díszoklevelet az ünnepeltnek. Később Forró Krisztián, a Szövetség elnöke adta át ajándékát. Szabó Viktor, a Jókai színház társulatának tagja József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét szavalta el. Ezt követően Varga Emese, a Komáromi Jókai Színház dramaturgja beszélgetett pár percet Dráfi Mátyással.

– Igen zavarban vagyok, mert nyolcvanéves még nem voltam! – köszöntötte Dráfi Mátyás a résztvevőket. Kiderült, az iskolai énekkarban és a színjátszó csoportban is állandóan „működött”.

– Az énekkarban rettenetesen élveztem, amikor egymást hallgattuk! – hangsúlyozta. – Aki nem szerepelt énekkarban, az azt hiszi, az ő szólama a legfontosabb, leghangosabb, de ez óriási tévedés. Az adja meg az összhangot, ha egymásra figyelünk.

Hozzátette, Tarics János annak idején azt mondta neki, jól gondolja meg, akar-e Szlovákiában magyar színész lenni, mert ez különleges feladat.

– Azt is mondta, egyetlen dologra ne számíts: arra, hogy kapsz is érte valamit, csak adnod kell – hangoztatta Dráfi. – Ebben azonban nem volt igaza, mert rengeteget kaptam: tapsot, szeretetet.

Varga Emese arról is kérdezte, melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok karrierje során. Dráfi Mátyás megemlítette, amikor a Boldogság, merre vagy? című darabban kapta meg Kolja szerepét, mindössze tizenhét évesen. Partnernője, színpadi szerelme Ferenczy Anna volt, akit meg kellett volna ölelnie, de nem tudta, hogyan.

– Annika egy idő után megunta, megfogta a két kezem, és azt mondta: szoríts már magadhoz, a keserves mindenit! Ő tanította meg, hogy kell megölelni egy nőt. Később ennek nagy hasznát vettem – pillantott Dráfi Mátyás mosolyogva a feleségére.

Kiemelte, egy percig nem törte azon a fejét, hogy máshová menjen. Szeretett más színházakban vendégeskedni, de nem érzett kísértést, hogy maradjon. Játszott Győrben, Sopronban, a Vígszínházban, a Bárkában, de mindig arra jutott: Magyarországon van elég magyar színész, mit keressen ő ott?

Elmondta azt is, Az ember tragédiájában neki akarták adni Ádám szerepét, de addigra már unta a sok pozitív figurát. A darabot Váradi György rendezte, akit arra kért, csináljon valamit, mert ő Lucifert szeretné játszani.

– Azt nem mondtam meg neki miért, de Ádám véleményem szerint olyan tedd ide, tedd oda figura, mindig azt csinálja, amit mondanak neki – fejtette ki a színművész. – Lucifer az, aki az egészet vezeti. Fantasztikus jó szerep, ezt az egyet kértem csak, hogy játszhassam.

Bár ez a vágya nem valósult meg, szívesen bújt volt III. Richárd bőrébe is, akit nem azért szeretett volna eljátszani, mert gonosz, hanem azért, hogy megmutassa, miért lett gonosz, és a kettő között nagy a különbség. Voltak olyan szerepek, amikre nem számított, mégis megtalálták: Othello és a Hegedűs a háztetőnből Tevje. Volt Tiborc a Bánk bánban, prózában és operában is. A színészet titkáról a következőket mondta:

– Jön egy manus, papírkoronát rak a fejére, piros palástot tesz a vállára. Leül egy alkalmatosságra, amire azt mondja, trón, és elhiszi magáról, hogy ő a király. Na, hát ez a manus nem normális. De vigasztal bennünket az a tény, hogy lent a nézőtéren ül 3-400 ember, és a papírkoronás ürgéről elhiszik, hogy tényleg ő a király. De mi van akkor, ha nem hiszik el? Akkor nagy baj van. Nem a nézőtéren. A színpadon. Úgy vélekedett, a jövő közönsége a felvidéki magyar színészektől függ, attól, hogy elmennek-e vidékre is játszani.

– Aki a küldetéstudatot, az elhivatottságot nem érzi magában, az a komáromi színházba ne tegye be a lábát – zárta szavait az ünnepelt.

A beszélgetés után Gál Tamás, a színház igazgatója Kosztolányi Dezsőtől adta elő A komédiás dalát. Végül a Komáromi Jókai Színház társulata következett, akik a Hegedűs a háztetőn című musicalből énekeltek: „Hajnal, alkony, hajnal, alkony, tűnő álomkép./Így mennek homokórán évek,/porszem lesz, ami most oly szép./Hajnal, alkony, hajnal, alkony, újból új nap jő./Így mennek homokórán évek, kíséri kacagás és könny.”