Az ünnepek közeledtével megteltek a tatabányi jégpályák korcsolyázókkal

Már messziről feltűnő jelenség az új műjégpálya épülete: fehér molinók jelzik az egyre csak bővülő jeges sport lehetőségeit, az épületet pedig mintha kicserélték volna. Mögötte mintegy csigaház szerűen magasodik a pálya új teteje is – innentől biztosan nem jelent gondot a szél, vagy az eső. Belépve a bejáraton modern körülményekkel találkozik a szemlélő: a büfé másik sarokba került, az egész aulában zárható szekrényekkel igyekeznek felváltani az eddigiekben szertehagyott téli lábbelik hadát, amiben az ember régen könnyen orra bukott. 

Nem is késlekedtünk sokat, az öcsémmel együtt hamar belebújtunk korcsolyáinkba, hogy belülről lássuk a csigaházat. Legnagyobb meglepetésünkre a megszokott haladási iránnyal ellentétesen, de az óramutató járásával megegyezően köröztek a színes kabátos alakok. Utóbb kiderült: ez szisztematikusan változik, hogy a közönség is beletanuljon az egyik-másik irányba való haladásba. 

Pár kör után szinte időutazás jelleggel állapítottam meg: az ovális, jeges placcot szinte teljesen elfoglalták maguknak az andalgó tinédzserek. Egyesek bukdácsolva, mások magabiztosabban köröztek, ki kézen fogva, ki egyedül, esetleg az éppen visszhangzó zenére dülöngélve, de ahová a szem ellátott tizenévesek kacagtak. Visszagondoltam arra az időre, amikor én voltam ennyi idős: szinte minden hétvégén ugyanitt múlattam az időt, a korcsolyázás kiváló esély volt annak idején is arra, hogy kortársaimmal találkozzunk. Mit mondjak, az éppen felnőtt korba lépő öcsém hamarabb megtalálta a társaságát. 

Sajgó bokával, de annál nagyobb mosollyal távoztunk pár óra múlva a pályáról, de utunk nem haza, hanem az új Megyeháza térre vezetett. Kíváncsiságunknak a korcsolya szorításának nyoma sem szabhatott gátat, hamar a téren találtuk magunkat. 

Ezúttal egy kisebb, de annál ünnepibb hangulatú pályán találtuk magunkat, ahol az ideiglenesen felhúzott sátor alatt hamar visszavettük a csúszáshoz alkalmas cipőt, és siklottunk egyet-kettőt. Az ideiglenes pályán szorgos kezek dolgoztak, miközben haladtunk körbe: fiatalok kotorták el a havat utunkból, a palánkon kívülre dobva a hordalékot fehér kupacokat gyártottak a lekapart jégből. 

Már nem lepett meg a felismerés, hogy itt is koszorút szőttek a tanuló korúak, így a huszonnégy évemmel pár tiszteletkör után átengedtem a terepet a következő generációnak. A kacagós kígyózást a pálya melletti bódénak támaszkodva, meleg teát szürcsölve néztem tovább, közben pedig a saját tinikoromon gondolkodtam.