2021.01.09. 20:00
Mellbevágó verset írt a koronavírusról a járványt leküzdő esztergomi író
Onagy Zoltán 68 évesen kapta el a koronavírust, amellyel sikeresen megküzdött a Vaszary Kolos Kórházban, majd gyógyulása után verset írt a járványról.
Forrás: Beküldött
Onagy Zoltán Esztergom elsőszámú kortárs irodalmi alakja, számos regény, interjúkötet, megszámlálhatatlan riport, cikk szerzője december első hetében került kórházba krónikus betegsége miatt. A 68 éves alkotó az intézményben covidos lett, melyből viszonylag enyhe tünetekkel meggyógyult, majd január 7-ég távozott a Vaszary Kolos Kórházból.
Onagy Zoltán rendszeresen közöl irodalmi értékű írásokat közösségi oldalán, január 7-én, a kórházból való távozása alkalmából az egészségügyiben folyó küzdelemről, s tapasztalatairól közölt verset facebookos oldalán. A poszt után nem sokkal felhívtuk és érdeklődtünk sorsa felől. Kiderült, hogy jól van, sőt, nagyon hálás az esztergomi kórház dolgozóinak, akik kezelték és gondoskodtak róla.
Mint elmondta, miután december elején bekerült a kórházba a többfős kórteremben, ahol volt, az egyik betegnél kimutatták a covidot. A tesztek után nála is pozitív lett az eredmény. A már ismert tünetek közül nála nem volt láz és köhögés, csupán az ugyancsak közismert fáradtság és fájdalom, de mint mondta, elviselhető volt, enyhébb lefolyású. Később megszűntek tünetei, kijött a koronavírusos fertőzésből, a tesztje negatív lett, így már „csak” az eredeti krónikus betegségét kellett gyógyítani. Túlélőnek tartja magát, s mint hozzátette, az, hogy ennyi idősen, krónikus betegen megúszta, és krónikus betegségéből is kievickélt, nagyban köszönhető a Vaszary Kolos Kórházban vele foglalkozó ápolóknak, orvosoknak, akikre hálás szívvel gondol.
S mint író, kikerülhetetlen volt a kérdés irányába, hogy készül-e betegsége, gyógyulása okán valamit írni, mire azt volt a válasz, hogy a „Fertőzésregény”-t már korábban elkezdte, de most, hogy átélte a fertőzést és megjárta a gyógyulás állomásait, immár a gyakorlati tapasztalatok birtokában természetesen ezt is hozzáfűzi készülő új könyve anyagához.
HUH!
Hosszú és goromb', lever és atomb.
A covid átüt mindent, átüt mindenen, garat
fölött harapja el a torkot, lepattintja
a gyémánt fejét, vörösharaszt kazlat szarik
belőle, közben egy ujjal magával viszi a
fél kórtermet anélkül, hogy keverné a
vörösharaszt-kazlat a halállal.
Elegáns, gyors, könnyed,
mosolyog, nyussz-nyassz, hull a sok vén
csóka, aki este még nevet a sakktábla mellett,
hová fújjon covid úrfi, mekkorát fújjon, ha
nála béjelentkezne aktualice.
Fényes fanyél, fa tokmány, kopott fa fogak,
egy fog hiányzik, ott kúszhat át, aki fondor,
akire fontos feladat vár, aki a szemüvegét sose
hányja el, aki készül, mindenre felkészül, akinek
„tényleg, de valóban, emberek!”
Görgeti fuldoklóit halomban a tarlón, gurul
kicsi, nagy, mint a sündisznócsalád, levegő
után kapkod, kapkodabb, legkapkodabb,
legeslegkapkodabb, hu, uh-uh-uh, hu, de kevés
a sok is, lenyaklik, marad.
Aki jön, látja, könnyű kézzel rázza a törzset,
hullik, ami hullik, a száj tátva, levegő már annyi se,
hogy egyszer rázárja a jajjanyámra, fogak a párnán,
keccsel áll, hosszában szúrva a vadszilvatüskére, ami
lelóg visszahajt, újra szúr,
Lebegve maradt a szerencsés, megbújik,
fül lecsap, mint a nyúl, nyak behúz,
mint a hiúz, ölel, amikor átles a vízgöbös
ablakon, harmincegy nap, ráadásnak egy
ajándék nap a kacér, telhetetlen halállal,
bor, kéke, ritmus, a halál nagyúr.