A Tatáról indult újságíró blogja révén mindenki számára ismerős lesz az idegenből

– Hogyan született meg a Neked elmesélem blog?

– Diplomaszerzés után rengeteg helyre jelentkeztem, de a legtöbb helyről még elutasító válasz sem érkezett. Ekkor megismertem a nem kellesz, nem vagy elég jó, a tehetetlenség és a kilátástalanság nehéz súlyait. Sajnáltam magam és úgy éreztem, csalódást okozok magamnak és a szüleimnek is. Nem értettem, miért történik ez velem, és akkoriban, fiatal pályakezdőként, nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Majd szerelmes lettem és ebben a szerelemben megtanultam egy fontos dolgot: „Nyugodtan megvalósíthatod az ötleted! Egyszerűen magad­ért, mert neked jó, mert már most élvezed, csak hogy beszélsz róla…!” Ez az új, mély és lelkesítő érzés arra is rávezetett, hogy kutassak azzal kapcsolatban, létezik-e olyan szerelem, amiért érdemes, amiért megéri odaadni a szeretetünket, önmagunkat?

Mi, fiatalok folyamatosan szembesülünk a tönkrement házasságokkal, én is többször és több mindenkitől hallottam: „Férjhez ne menj!”, és előttem sem volt olyan példa, ami biztatott volna. Hinni akartam, nem törvényszerű, hogy ne sikerüljön. Illetve rengeteget olvashatunk és hallhatunk híres emberekről, én azonban úgy döntöttem, civil embereket fogok kérdezni. Így indult el a gondolata a Neked elmesélem-nek. A kis hercegben a róka azt mondja: „A beszéd csak félreértések forrása, de minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.” Szerintem az egyik legszebb dolog, ahogy „egyre és egyre közelebb ülhetünk” valakihez, amikor egy idegenből hirtelen ismerős lesz, amikor valakit megszelídítesz.

– Kikről szóltak az első riportok?

– Az elsőt szeretett városom egyik szabadelvű, bátor és szókimondó divattervezőjével készítettem, majd azzal a szomszéd házaspárral, akik több mint 45 éve élnek házasságban. Innentől kezdve eljutottam olyan házaspárokig, akik 50 éve élnek jól együtt és akik tizenévesen vérszerződésben fogadták meg: szeretni fogják egymást. Voltak olyanok is, akik 41 évvel ezelőtt, gyümölcslopás közben fogták meg először egymás kezét és azóta sem eresztették el egymást. Egy mindig segítőkész barát segítségével indítottam el a blogot, ahol Neked elmesélem névvel indultak útjukra az első történetek. Ma már csaknem kétezer olvasó követi az oldalt a Facebookon. A Képmás magazinhoz egy teljesen más pozícióra jelentkeztem, ahol a tulajdonos meglátta az éppen kibontakozó ötletben a lehetőséget és esélyt adott. Az egyik legboldogabb pillanatom volt.

– Mit ad önnek egy-egy találkozás?

– A házaspárok mellett ma már olyan emberek életét is bemutatom, akik különleges – érzelmekkel teli – utat jártak be. Minden találkozásból hazaviszek valamit. Úgy érzem, több lesz a lelkem általuk, mindig kapok valami újat, valami előremutatót, valamit, amit hozzáteszek a saját lelkemhez. Hálás vagyok ezért mindannyiuknak. Megtanultam, hogy minden ember életében ott van a fájdalom, a mélység, hogy ­­az élet egyikünket sem kíméli ­­és hogy a legtöbbször csak a felszínt látjuk a másikból, vagyis a semmit, mert az nem ő. Általuk folyamatosan nyílik körülöttem a világ, egyre nagyobb az elfogadás és a béke bennem.

Miért olyanok, amilyenek?

– Tatán nőttem fel békés, biztonságos környezetben, ahol igazi utcai fenegyerekeknek számítottunk a környéken, akkoriban tőlünk volt hangos az utca – fogalmazott Kosztin Emese. – Sokan figyeltek már akkor is ránk, a szomszédok vigyázó szeme mindig rajtunk volt. De nemcsak ők figyeltek, hanem én is őket. Már ekkor elkezdtek érdekelni az emberi történetek. Nap mint nap láttam ezeket az idegen embereket, arcokat, a szokásai­kat, de mégsem tudtam róluk semmit. Foglalkoztatott a kérdés: mi lehet mögöttük? Miért olyanok, amilyenek? Kamasz­éveimben szinte a kedvenc időtöltésemmé vált a másokkal való beszélgetés, az idő és a figyelem, hogy meghallgassam őket. Az egyetemen, média szakon, már a mesterképzés alatt elkezdtem kulturális csatornánál dolgozni, ahol egy nap akár 6–7 emberrel is interjúztam. Ez rengeteg munka volt, mert mindenkire külön-külön felkészültem, ami sok olvasást és kutatómunkát igényelt, de nagyon szerettem. Itt jöttem rá, hogy ez is egy „szerelem”, amivel jól összepasszolunk.