Ókovács Szilveszter az esztergomiaknak mesélt élményeiről

Az aznapi rendkívül ködös idő okán ugyanis a vendég késett. A feszült várakozást feloldván Pálmai Árpád, a ferences gimnázium énektanára közös éneklésre buzdította a közönséget a főigazgató érkezéséig. Így Ókovács Szilveszter az A csitári hegyek alatt dallamaira lépett a közönség elé.

– A királynők városában, Veszprémben született főigazgatót köszönti a királyok városa – kezdte Bánhidy Vajk bevezetőjében, majd a vendég első gyerekkori zenei emlékeiről kérdezte a vendéget.

Ókovács Szilveszter elárulta: családjában nem volt zenész, kivéve anyai nagyapját, aki Rezi kántora volt, kellemes orgánumú énekhanggal. A főigazgató gyerekként megtalálta a papa harmónium-szerű szerkezetét.

– Magamtól kezdtem gyakorolni, két ujjal a Himnuszt. Egyszer odaálltam a család elé, hogy hallgassák meg. Nos, ez volt a legelső ilyen hivatásos zenész emlékem – fogalmazott Ókovács Szilveszter. A főigazgató eredeti szakmája operaénekes, de a televíziónak köszönhetően lett híres.

– Az ember megszületik egy bizonyos fokú exhibicionizmussal. Nem mindenkiből lesz hivatásos művész. Emlékszem, már óvodában is örültem, ha én jelentkezhettem a társaim helyett az anyák napi műsorra. Mindig is volt bennem egy adottság, hogy merek kiállni az emberek elé. A főigazgató szót ejtett az Operaház átszervezéséről is. A változások ellenére sikeres időszak következett az intézmény életében.

– A magyar kultúrát el kell vinni a világba. Huszonnégy országban jártunk, kétszáznyolcvan előadást tartottunk, az elmúlt években Dél-Koreába és New Yorkba is elvittük a Bánk bánt. Dél-Koreában a szólamvezetőink az ottani, koreai énekeseket felkészítettek a Bánk bánra. Ott állt hatvan koreai fiatal, és éneklik magyarul, hogy „Gondold meg és igyál, Örökké a világ sem áll” És szépen! Már az furcsa volt benne, hogy annyira érthetően, amiben van már valami mesterkélt. Otthon nem szoktuk így ejteni – humorizál a főigazgató.

Megható útjuk volt az erdélyi Gyimesközéplokra és Szentegyházára, két kis faluba. Utóbbiban közvilágítás sincs. Mindkét helyen a Szerelmi bájitalt adták elő, és az érdekesség: a darab egy faluban játszódik. Különleges élmény, hiszen falvakba ritkán jut el az opera. A legtöbbet kárpátaljai útjuk adta a társulatnak.

– Itt vagyok 48 évesen, de először jártam Kárpátalján. Az ember rengeteget jár Erdélyben, de valahogy Kárpátaljára nem akar menni senki. Pedig ott is emberek élnek, csak nagyon nagy szegénységben. Olyan mértékben túlszerettek minket, ami minket is kicsit „megemberelt”. Már majdnem méltókká váltunk rá. Tolsztoj azt mondta: a zene a legjobb kerítő.