Tatabánya kezdeteihez kalauzolta vissza hallgatóságát a 24 Óra fotósa

A Tatabányai Múzeum szervezésében tartották meg – idén ötödik alkalommal – az egykori bányatelepeken élőknek, a régi Arany-, Kossuth-, Táncsics- és Petőfi-iskola egykori tanulóinak találkozóját. A Bányászati és Ipari Skanzenben kialakított falézban szép számmal gyülekeztek a telepiek. Voltak itt, akik fiatalságukat a hatos vagy a hetes telepen töltötték, de jöttek Partizán telepiek is, valamint az egykori nyolcasi félsorról, a 25-, 28- és 32 háztól „valók”.

Az egymást régen nem látott ismerősök boldogan köszöntötték egymást. „Fennállása” óta talán még soha nem volt ilyen zajos ez a helyiség. Így azután John Katalin, a város alpolgármestere is alig jutott szóhoz a zsivajban... De, ahogy mondta, nem bánta, mert ezek az újbóli egymásra találások is jelzik a telepiek összetartozását, törődését, amely a XXI. században az emberi kapcsolatokban már-már igazi kincsnek számít.

A köszöntőt követően a Telepi gyerekek a skanzenben címmel Kovács Éva Zsuzsanna múzeumpedagógus adott kitekintést a bányatelepeken élők mindennapjairól. Közben pedig elvitte a hallgatóságát a jelenbe, hogy aztán a 24 Óra fotóriportere, Dallos István archív felvételekkel gazdagon illusztrált, szakavatott előadásával ismét visszakanyarodjon a kezdetekhez, majd újból megragadjon minket, és egy olyan időutazásra invitáljon, amelynek egy-egy állomását a résztvevők is megéltek, láttak, részesei voltak.

A kiváló fotós kiterjesztette ezt a telepi életérzést Újvárosra, Kertvárosra is. Miközben 1902-ben Ó-teleppel, mint kisközséggel indult a mai Tatabánya története. Az előadó arra is törekedett, hogy bemutassa, a még napjainkban is meglévő, funkcionáló épületeket. Ilyen például az egykori tiszti kaszinó, amelyben ma a helyi vöröskereszt tevékenykedik. De kópiákról még láthattuk azokat az első házakat is, amelyeket Magyar Általános Kőszénbánya Rt. 1897-ben épített.

Aztán megtekinthettük a Cseri strand egykori látképét, a Népházat, az 1927-ben épült gőzfürdőt. A Zsdanov kerthelyiségében – háttérben a kőbányával – jókedvű fiatalok kortyolták a sört az ötvenes-hatvanas évekből. Végül ezen az „ösvényen” haladva jutottunk el várossá válás újabb stációihoz... De az tény, a város a ’60–’70-es évekbeli robbanásszerű fejlődésében is elévülhetetlen érdemei voltak az akkori bányavállalatnak...

Eltörölt helyek, megszűnő érzések

Tatabánya fejlődésével, de még inkább az iparszerű bányaművelés felhagyásával sorra szűntek meg a bányatelepek a megyeszékhelyen, és azok a helyek, amelyek életben tarthatnák az emlékezést, segítenének megőrizni az emberek identitását.

Dallos István úgy fogalmazott, hogy: eltörölt helyek. Persze seregnyi más hely van a megyeszékhelyen, amely azóta is összeköti a városlakókat... Ám az egykori telepi érzést a közös munkahely, a közös életrend is erősítette. Amikor a telepeket felszámolták, egy-egy tízemeletesben akár két utcányi „ismerőst” is el lehetett helyezni, de már az emberek nem tudtak a kerítésre könyökölve egymással beszélgetni. Megosztani a szomszéddal ügyes-bajos dolgaikat. Napjainkban talán ez hiányzik a legjobban.