Benzinkúton fejezte be pályafutását az utolsó bognármesterek egyik legjobbika

Olyannyira tősgyökeres etei, hogy nem csupán a községben látta meg a napvilágot 1951. június 24-én, de azóta is a Diófa utcában él, csak már nem a szülői házban, hanem attól kissé távolabb. Földműves édesapjának és csak otthon dolgozó édesanyjának ő volt az első gyermeke; Sándor öccse négy esztendővel később tette teljessé a családot.

Az általános iskola elvégzése után a kisbéri szakmunkásképzőben tanulta ki a bognárkodás alapjait. Már akkor sem voltak sokan, akik ezt a mesterséget választották. Jól bizonyítja ezt, hogy amikor végzett, az egész országban csak tizenkilencen kaptak ilyen szakmunkás-bizonyítványt. Nem csoda, hogy 1973-ban Kisbéren is megszüntették ezen képzést.

Első munkahelye az etei termelőszövetkezetben volt, ahol a lőcsös és az igás szekereket javította, de a karbantartásukat is elvégezte. Nem csak a kerekek sérüléseit „orvosolta”, hanem a kocsik oldalát, az első és a hátsó saroglyát is helyrehozta ha szükség volt rá.

Megtudtuk tőle azt is, hogy a lőcs valójában olyan görbe fa, ami egy vasalattal rátámaszkodik a kocsitengely végére, s úgy tartja meg egy oldalra szerelt karika segítségével a kocsi oldalait.

Kiderült az is, hogy abban az időben még javában használták az SZK 3-as és 4-es típusú szovjet kombájnokat, melyeknek sok alkatrészük készült fából, ezért azokat is neki kellett pótolnia mesterével, Buda Józseffel együtt. Később azonos nevű fiával is sokat dolgozott éveken át. Több mint huszonhárom év után került a szövetkezet melléküzemágaként létrehozott faipari részlegbe Batthyány-pusztára, ahol főleg fűrészárukat készítettek. Bár itt is jól érezte magát, nyugdíjba vonulása előtt mégis a 81-es számú főút közeli benzinkútján dolgozott.

Munkái tökéletesen bizonyítják sokoldalúságát

Szenczi József szerint a kerékkészítés cseppet sem féltve őrzött titka az, hogy minimum két éven át szárított szil- vagy akácfa kell az „agy” kifaragásához. A küllőket legalább hat éven keresztül szárított, hasított akácból szükséges készíteni úgy, hogy mindet egyfelé, szálirányban formázzák a megfelelő méretre. Az íves keréktalp már három fából is kialakítható. Akácból, kőrisből vagy bükkből. A kocsikerekek küllőinek a száma általában 10–12, de a vetőgépeké ennél több, tizennégy is lehet. Nincs ilyen szabály a dísztárgyak készítése esetében. A köztiszteletben álló mester előszobájában is lóg a plafonról egy kerék alakú csillár, de a község református templomában ugyancsak van egy faragott világítótest, amit szintén egymaga készített. Az ő keze ügyességét dicséri Isten eme háza oldalsó bejáratának az ajtaja is. Ezek szintén tökéletesen bizonyítják alkotóik sokoldalúságát. Azét a kiváló szakemberét, aki meggyőződéssel vallja, hogy minden bognármester egyben asztalos, ugyanakkor nem minden asztalos bognár is.

Szerszámait viszont azóta sem tette le, de csak kizárólag saját magának, családtagjainak és közeli jóbarátainak készíti el mindazt, amire szükség van. Családi házukban például a pincébe és a padlásra vezető lépcsőket, ajtókat és ablakokat, de kocsikerekeket soha, mert arra nem volt igénye. Ugyanis, nem hogy szekere, de még lova sem volt soha.

Sorkatonaként viszont rengeteg szobrot faragott, de egyetlen egyet sem tartott meg, valamennyit elajándékozta. Mert már akkor is önzetlen volt és jó szívű. Ma is az. Tudja ezt róla mindenki. Ám nem csak ezért tisztelik, hanem emberségéért, segítőkészségéért és igazságszeretetéért egyaránt.