Egy élő Google Maps az esztergomi rendőr, aki sorban menti meg a túrázókat

Az őrnagy legutóbb a Rám-szakadékból mentett meg egy eltévedt turista párost, akik aztán köszönőlevélben fejezték ki hálájukat. Az őrnagy alaposan ismeri a környék hegyeit és erdeit, hiszen ő maga is rendszeresen túrázik és vezet is – magán- túrákat.

Névjegy:

Kondé Zsolt rendőr őrnagy, a Komárom-Esztergom Megyei Rendőr-főkapitányság Tevékenységirányítási Központjának ügyeleti vezetője. Esztergomban született. A Vitéz János Tanítóképző Főiskolán diplomázott 1998-ban. A diploma után a ORFK RSZKK egy éves átképzésén vett részt, elvégezte a tiszti szaktanfolyamot. Az iskola elvégzése után Budapestre, a X. Kerületi Rendőrkapitányságra helyezték. Ez után rövid ideig a BRFK Vizsgálati Főosztályán dolgozott, majd a PMRFK Felderítési Osztályán operatív munkát végzett. A BRFK Kommunikációs Osztályán is dolgozott, ez után került a megyei kapitányáság Bűnmegelőzési Osztályához, végül a megyei Ügyeleti Osztály ügyeleti vezetője lett. Ezt a tisztségét 2005 óta látja el.

Két saját és két nevelt gyermek apja. Feleségével Esztergomban élnek. Magántúrákat vezet a környék hegyeiben.

Egy GPS fut a fejében, amikor segítséget kérnek a bajba jutottak? Vizuálisan elképzeli maga elé azt a területet?

Szerencsés alkat vagyok. Ha egy ismeretlen helyre kerülök, akkor feltérképezem: mi hogy helyezkedik el egymáshoz viszonyítva. Olyan, mintha egy nagy fehér papírlapot fejben fokozatosan kitöltenék útvonalakkal, és a végére az egész ki van színezve. Amikor segítséget kérnek, akkor tényleg apró részletekből meg tudom állapítani, hol helyezkedhet el az illető. Még munkaidőn kívül is engem hívnak, ha a térségben bajba jutott túrázón kell segíteni, ahogy a dömösi esetnél is.

A Dömösnél eltévedteknél mi alapján tudta beazonosítani, hol járnak?

A páros a túra legnehezebb részét hagyta a végére, amikor már sötétedett. Nem látták a jelzéseket, csúszott a talaj is. Ráadásul pontatlanul is határozták meg magukat, így ez nehezítette a keresést. De apró részletek, például fák helyzete, az addig megtett út alapján szép lassan kirajzolódott előttem: hol is térhettek rossz ösvényre.

Szerencsére ezek a helyzetek viszonylag könnyen megoldódtak. Ám volt egy olyan eset is, ami sok aggodalomra adott okot. Az eltévedt túrázók miatt engem nem értek utol a kollégák, így 60-70 rendőr bevonásával kutatást rendeltek el a túrázók megkeresésére. Igen ám, de közben a túrázók valahogy megtalálták a kivezető utat, és már rég a szállásukon melegedtek, míg a rendőrök még javában keresték őket. Utólag jót nevetünk már ezen a sztorin, de akkor ez nem volt ennyire vidám történet, amikor a fél megyét riadóztatták...

A túrázás az élete része, túrákat is vezet. Honnan jön ez a szenvedély?

Azt hiszem, a nagyapám örökítette tovább a túrázás szeretetét. Ő is ilyen kis csavargós volt, szeretett jönni-menni az erdőben és a nagyvilágban. Gyerekkoromban nagyon sokat mentünk kirándulni, csavarogni, így belém ivódott.

Az élet aztán egy időre másfelé fordította a figyelmemet. Majd 37 évesen, már igencsak felnőttként, elérkeztem az életem egy fordulópontjához. Ekkor éreztem, hogy valamin változtatnom kell. Akkor kitaláltam, hogy végig csinálom az El Caminot. Pedig akkor jó ideje nem is túráztam. De gondoltam: biztos nem olyan vészes, meg kell próbálnom. Elindultam, de semmi felkészüléssel.

Könnyen ment?

Az első etap a vízválasztó, Saint Jean Pied de Porttól Pamplonáig. Na, ott csak néztem és meglepődtem: egyből át kell kelni a Pireneusokon, mindig csak felfelé? Mikor lesz ennek vége, meddig tart? – kérdeztem magamtól. A kimerültségtől rázott a hideg esténként a szálláson, kint meleg van, de fáztam. Aztán egy idő után átáll az ember szervezete. Megszokta a testem a megpróbáltatásokat. Aztán elbíztam magam. És jött a „pofon”, egy komolyabb sérülés: felvizesedett, duzzadt bokával tettem meg a hátralevő távot. Az út végére megtanultam, hogy a fizikai test sokkal jobban terhelhető, mint gondoljuk.

Telefonban hogy tudja megnyugtatni azt, aki bajba kerül?

Tanultam pszichológiát, és autodidakta módom képzem is magam. Emellett – azt mondják – jó emberismerő vagyok. Az előző munkaköreimben „edződtem”, amikor a terepen egy-egy ügyet meg kellett oldani. Valahogy érzem, kivel hogy kell beszélni. Mivel a magam határainak feszegetése megtanított arra, hogy egy kétségbeejtő helyzetből is van kiút, így a segítséget kérőben is ezt tudatosítom a beszélgetés elején. Ez fontos, hiszen egy pánikba esett emberrel nehezebb kommunikálni.

Már a betelefonáló hangjából lehet tudni, hogy kell vele beszélni?

Érzékenyek vagyunk a hangokra. Nagyon jó kis brigád vagyunk, és mondhatom, hogy mindenki profi. Egy-egy zűrösebb ügyet is flottul tudunk kezelni. Ez egy igazi csapatmunka, hiszen már amikor a Hívásfogadó Központ ( a 112-es hívószámon bejelentkező központ – a szerk.) fogadja a hívást, az ott bejelentkező is elkezdi megnyugtatni a telefonálót, megfelelően feltérképezi az illetőt. Ez nekünk, a helyi ügyeleten is nagy segítség.

Magánemberként hogy lehet kivezetni ezt a sokféle ügyet?

Úgy gondolom, aki ilyen területen kell helyt állnia, kialakít magában egy jó stratégiát. A magam részéről megtanultam gyorsan hátrébb lépni. Nem belemerülni. Mi vagyunk az elsők, akik találkoznak a problémával. Nekünk kívülről kell szemlélni a segítséget kérő problémáját. Ha beleélnénk magunkat, nem tudnánk segíteni. Nem a problémára fókuszálunk, hanem a megoldásra. Ez nem empátiahiány, hanem muszáj más perspektívából szemlélni az adott problémát. És ez véd is minket.

Vannak önhöz közelálló esetek, amit jobban tud kezelni?

Konkrétan nincs, de megfigyeltem, hogy egy-egy hívástípus rendszeresen ugyanahhoz a kollégához fut be. Mintha azzal az embertípussal lenne feladata az életben.... Illetve annyira egymásra vagyunk már hangolva a csapattal, hogy ha valamelyikőnk egy kicsit is rosszabb hangulatban van, aznap sokkal több problémás eset fut be. Nincsenek véletlenek, ebben hiszek. És mi is csak emberek vagyunk.