Ezerlábú, gennyes sebek és terrortámadás: egy oroszlányi fitneszmodell küzdelmei a Survivor-ben

Kocsis Alexandra bevallottan adrenalinfüggő, ám a versenyautózás és a snowboard már nem jelentett számára elég kihívást, így az RTL Klub legújabb valóságshowjában, a Survivor-ben egy trópusi szigeten próbált túlélni 44 napot. A volt szépségkirálynő civilben személyi edző, aki a verseny után sem pihent egy percet sem. Legújabb célja, hogy profi fitneszmodell legyen.

– Túlélte a Survivort. Milyen érzés?

– Amikor az ember egy ilyen műsorba jelentkezik, akkor sok minden megfordul a fejében. Nekem is számos dolog eszembe jutott, de ez sokkal durvább volt annál, mint amire számítottam. Duplán túlélő vagyok, hiszen a Survivor-ön kívül egy manilai terrortámadást ugyancsak megúsztam a csodával határos módon.

– Hogy zajlott a válogatás?

– Hatkörös castingból állt. Az utolsó után már azt mondtam a szerkesztőnek, hogy lassan többet tudnak rólam, mint a saját családom, de már a harmadik után sem tudtam, mi újat tudnak még kérdezni. Pszichológus beszélgetett el velünk, valamint fizikai felmérőn is részt kellett vennünk. Külön úszóedzésekre jártam. Annak idején még a nagypapám tanított meg úszni Komáromban, de a mellúszáson kívül más nem ment. Az is csak azon az ötven méteren, amely alatt egyszer átúsztam a medencét...

– Mi ösztönözte arra, hogy jelentkezzen?

– Több ezer jelentkező közül csak remélhettem, hogy éppen engem választanak ki. Gyerekkori álmom vált ezzel valóra. Mikor a 2003-as Survivor ment, mondtam anyukámnak, ha nagy leszek, szeretnék egy ilyen műsorban szerepelni. Aztán nagy lettem és évente elmondtam anyuéknak, hogy minden voltam már, csak akasztott ember nem, de még nagyon szeretnék egy igazi túlélőshowban szerepelni. Nem szoktam gyakran tévét nézni, anyukám hívott fel egyik este, hogy indul a Survivor, eljött az én időm. Ez nagy fejtörést okozott nekem, hiszen ezért egy időre az egész fitneszkarrieremet fel kellett adnom, ráadásul abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán bekerülök. Mindig hittem a sorsszerűségben, figyelek arra, hogy milyen jeleket kapok. Aznap hajnalban az ágyam fölötti polcról leesett életem első fitneszmodell kupája és kettétört, feldöntve a mellette lévő hajómakettet. Rájöttem, ez azt jelenti, tovább kell eveznem. Másnap leadtam a jelentkezésem.

– Sokaknál már maga a valóságshow szó kiveri a biztosítékot. Nem tartott a negatív kritikáktól?

– Azt tudom, hogy Való Világ jellegű műsorba sosem mennék el. A Surivor azonban teljesen más. Amerikában már 35 évada lement, és nem említik egy napon a többi valóságshow-val. Kicsit tartottam a negatív fogadtatástól, hiszen sportolóként vagyok elkönyvelve, akikre az emberek felnéznek. Sokaknak példaképe is vagyok. Elhatároztam, hogy ennek megfelelően fogok viselkedni a verseny alatt, így nem kellett tartanom semmitől. Ami sokkal jobban megijesztett, az a családom hiánya volt.

– Mit adott számára a műsor?

– Nagyon sok mindent. Előtte már megvolt az értékrendem, tudtam mi az, ami igazán fontos az életben, de megtanultam általa a legalapvetőbb dolgokat is értékelni. Milyen jólesik munka után lefürdeni, ételhez jutok, parfümöt fújhatok magamra. Ami számunkra természetes, az a Fülöp-szigeteken élőknek nem az. Nekem 43 napot kellett a szigeten töltenem, míg az ottaniaknak az egész élete egy Survivor. Kinyílt számomra a világ, sokkal hitelesebben tudok a motivációs előadásaimon amellett érvelni: soha nem szabad feladni semmit!

– Mi volt a legpozitívabb és a legnegatívabb élménye?

– A legjobb egyértelműen anyukám látogatása volt. Akkor már nagyon gyenge voltam és fáradt. Sosem fogom elfelejteni, mikor megláttam édesanyámat a pálmafák közül kiszaladni. Anya az, aki nem hagyja el Oroszlányt, apa nélkül kimozdulni sem szeret. Ehhez képest 24 órát utazott repülővel három átszállással, Manilából két órás hajóúton jutott el Nagába, utána pedig még 50 percig vitte a motorcsónak a szigetre. Anyukám sosem ült repülőre, annyira félt, hajóra sem, mert nem tud úszni, de még a bokodi tavon se volt hajlandó csónakba ülni, ahol még a lába is leér. Ezek után azt gondolom, hogy anyukám az igazi túlélő, mert minden félelmét legyőzte miattam. Az első rossz élmény az volt, mikor rájöttem, hogy a szigeten tényleg semmi sincsen. Első nap arra ébredtem, hogy egy órási ezerlábú mászik az arcomon. Az utolsó egy hét már borzasztó volt. Sírtam, lázas voltam, hat antibiotikumot kaptam egy nap és fájdalomcsillapítókat. Ráadásul mindig lemaradtam a védettségi nyakláncról, mert a versenyszámokban Íliász vagy Feri mögött végeztem.

– Látszólag ép bőrrel megúszta, de a műsort figyelve azt hiszem, bánta pár porcikája…

– Több tűzlégycsípéssel „gazdagodtam”, de volt egy különösen fájdalmas hátul, a lábamon. Ezek a csípések nagyon alattomosak, először úgy néznek ki, mint egy pattanás, aztán elkezd bennük felgyülemleni a genny és a vér. Mikor az orvos megnézte, már pingponglabda nagyságúra dagadt. Egy szikével metszette be, utána pedig egy ötforintosnyi lyuk tátongott a lábamon... Megpróbáltatásaim itt nem értek véget, hiszen ezek után következett az a védettségi játék, melyben először egy ketrecből kellet kiszabadulni, utána pedig egy kerékben futni, és a partra húzni a hozzáerősített csónakot. Ismét csak egy hajszálon múlott, hogy végül Feri lett a védett.

– Milyen embereket ismert meg a játék során?

– Nem volt két egyforma, mindenki teljesen más karakter volt. Nekem a legnehezebb az emberekkel való kapcsolatom volt. A körülményeket még élveztem, hogy mennyire nehéz minden, fel kellett magam találni. A többieket viszont eleinte mindig megsajnáltam, nem tudtam, kit szavazzak ki a törzsi tanácson, mert mindenkiről tudtam miért jött, miért szeretné megnyerni a versenyt. Erre azt mondták, hogy döntsem el: játszani jöttem, vagy barátkozni. Ez a mondat sok mindent meghatározott. Leültem és elgondolkoztam: miért jöttem ebbe a játékba? Azért jöttem, mert szeretném megnyerni. Kiknek szeretnék bizonyítani? A családomnak, barátaimnak. Kik ezek az emberek a szigeten? Idegenek, akiket egy hete ismerek. Miért sajnálom én őket? Azt mondtam magamnak, vagy elkezdek játszani, vagy nagyon gyorsan mehetek vissza Budapestre. Az előbbi lehetőséget választottam.

– Varga Attila (sixx) rengeteg valóságshowról írt már a hogyvolt.hu-ra. Olvasta a bejegyzéseit?

– Imádtam az összeset! Mikor először olvastam nagyjából sokkot kaptam, úgy gondoltam nagyon bántó, és sért mindenkit. Másnap már az jutott eszembe: remélem a mai részről is írt! Bírom a stílusát, nagy Survivor rajongó, képben van mindennel. Azt mondta: „Szandi és Barbi, a ti játékotokat imádtam a legjobban, Amerikában ti döntőztetek volna.”

– Mit lehet önről tudni, ha nem valóságshowban szerepel?

– Voltam szépségkirálynő, de autóversenyben is kipróbáltam magam. Gokartoztam, jet skiztem, snowboardoztam már, aztán fitneszmodell lettem, most pedig túlélő. Személyi edző vagyok, táplálkozási tanácsadó, online edzéseket is tartok. 24 órából 17-18 órát dolgozom. Nem is tudom mikor alszom… Van egy saját fitneszruhamárkám is. A fő hangsúly azon van, hogy olyan hölgyeknek segítsek, akik el szeretnék érni a topformájukat, hogy jól érezhessék magukat a bőrükben. Szerencsére énekelni nem tudok, úgyhogy az X-faktorba valószínűleg nem megyek…

– Gyakran hazalátogat Oroszlányba?

– Igen, hiszen minden szerettem ott lakik: a szüleim, nagyszüleim, az öcsém. Jól is esik Pestről, a nagy forgatagból lejönni, itt nyugodt minden. Jólesik az anyai gondoskodás is, hiszen elég, ha csak annyit mondok: anya, éhes vagyok, és már előttem is a terülj, terülj asztalkám.

– Hogyan tovább? Mik a tervei?

– Szeretném folytatni a fitneszmodellkedést, célom a profi státusz elérése. A profi sportban ez felér egy doktori címmel. Van egy kis Minnie egeres noteszem, még kislánykoromban írtam bele, hogy mit szeretnék elérni. Jó részét már valóra váltottam, de harminc éves koromra mindet szeretném kipipálni. Egy szakácskönyvön is elkezdtem dolgozni, melyben a saját, egészséges receptjeim szerepelnek majd.