Vélem-én

2015.12.25. 07:28

Soha senki nincs egyedül

Jézus mintha szomorkodna. Vagy tán szégyenkezik miattunk? Hiába áldozta föl magát érettünk a keresztfán, hiába fest nekünk időnként ajándék szivárványt, hiába állítja meg egy szerelmes csók erejéig az időt?

Czene Attila

Pedig élhetnénk ezen a Kék Bolygón is mindannyian úgy, mint majd a Mennyországban (ott persze pénz nélkül) fogunk: barátként, boldogan.

Isten, aki valaha egyszülött fiát küldte a Földre, alászállt hozzánk, s most ő jár itt közöttünk. Élő ember nem látta még, ha csak nem fogadjuk el, hogy benne van a patak zúgásában, a szél simogatásában, a kisgyermek mozdulataiban, s még a félrekötött nyakkendőben is. Halálos ágyán kérdeztem a Babodi nagymamámat, hogy megpillantotta-e már legalább az árnyékát, de nem felelt egy szót sem, csak nagyot sóhajtott, és elsietett feléje.

Másnap hajnalban halk neszezésre ébredtem. Először azt hittem, hogy visszatért a padlástérbe vadászni a nyest, de a reggeli teázás közben észrevettem a szemközti falon egy világos négyzetet. Eltűnt a bekeretezett fénykép, mely egy valahavolt ünnepet idézett föl: szép ruhában az egész család, az unokák kacagva integetnek egy hófehér szakállas, piros ruhás bácsi öléből...

Isten nem olyan, mint a Mikulás, akit a picike emberfióka még mély meggyőződéssel, elszántan vár, csodákat remél tőle, majd néhány esztendőt nőve kitér e hitéből, de pár évtized múlva – ugyanúgy mint őt a szülei – becsapja a gyermekeit, jószándékkal persze. Isten más, róla azt hallottam: ha távolodsz tőle, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik úton.

Az üzenet szájról szájra érkezik hozzánk kétezer esztendeje. Visszabogozni ezt nehezebb, mint a folyóparton fölfelé elindulva megtalálni a forrást, ami örömöt hoz a felszínre és széthordani próbál. Pedig érdemes odatalálni, mert Istennek szerintem könnyebb hinni, mint az embereknek, akik csak azt fogadják el kételkedés nélkül, aki feltétel nélkül ad nekik valamit.

Velem mind gyakrabban fordul elő, hogy amikor senkit nem látok, s nem hallok más lélegzetet sem, akkor is úgy érzem: valaki van még velem a térben, mindössze karnyújtásnyira. Az idő múlásával szereztem meg ezt a képességet, s megtanultam a továbbsuhanót észlelni. Ilyenkor megállok egy picit, legalább gondolatban, hogy magamhoz ölelhessem, aki hozzám tartozna. Szerencsém van persze, hogy embernek születtem, mert például a giliszta akkor sem látja a fényt, ha épp egy naptócsa közepén sétál.

Most vagyok a legközelebb Istenhez, hiszen fia, Jézus ma született, s lehet-e ennél nagyobb ünnep? Kifejezetten örülök, hogy ilyenkor a kedvesebb énünket, a szebbik arcunkat igyekszünk mutatni egymásnak. Pedig tudom már: lázadozásaink, fogadkozásaink ellenére nem lettünk jobbak, mint őseink voltak. Ilyenkor hajlamosak vagyunk Istenre terhelni a problémát: azt a kérdést feszegetjük, hogy miért nem segített a bajban? De szerintem a Gondviselés statisztikája nemrosszabb, mint a pártoké, vagy ha mégis, akkor csak azért, mert utóbbiak a saját szájízük, érdekük szerint manipulálják ezt is. Ők a remény kufárai.

Sajnos egyre gyakrabban járok temetőkbe. Nem félek az ismerős-ismeretlen fejfák között, amelyek összekötik az élőkkel a halottat. Egy barátom szavaival: szeretem a temető illatát tavasszal, szeretem a temető árnyát nyáron, szeretem a temető színeit ősszel és vakító tisztaságát a havas teleken. Hasznos, ha szokjuk, mert valamikor majd itt találkozunk valamennyien.

Aranyvasárnap történt, hogy álmomban angyalokkal táncoltam. Sajnos nem emlékszem az arcukra, de nem úgy néztek ki, mint a templomi aranyszárnyú, göndörhajú puttók. Zenével csalogattak maguk közé. Az orgonaszó még mindig a fülemben van, diadalmasan emelkedik velem az ég felé, madártávlatból mintha Bach lipcsei Tamás templomát látnám, aztán magamat, ahogy kilépek a sekrestye ajtaján, egy végre megtalált Jóbarát oldalán... 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!