Menzareform: megy a lecsóba?

Hazánkfiai a kormányzat döntései közül leginkább a boltok vasárnapi zárva tartását utálják, nem véletlen, hogy a hatalom mindenféle trükkökkel akadályozza a népszavazást. A második helyen tapasztalataim szerint a menzareform áll; az iskolatáskák kelléke lett a könyvek, füzetek és a tolltartó mellett a sótartó is. A szülők kérvényeket írnak, mert gyermekük nem eszi meg az ízetlen, otthonitól nagyon különböző, gyakran felismerhetetlen ételt, s éhes marad. Mindhiába?

Úgy tudom, már eldőlt, hogy a kormány visszakozik, ami rendkívüli, hiszen ez emlékezetem szerint eddig egyetlen alkalommal, a netadó bevezetése elleni tiltakozáshullám következményeként történt meg. Mehetne a változás sokak örömére gyorsabban is, de gyengeséget mutatni nem akarnak, még keresik a jól magyarázható megoldást.

Kár, hogy politikai üggyé vált a menzareform. Az alapvető szándék ugyanis jó volt, hiszen a döntéshozók szemük előtt az egészségesebb étkezést tartották, és a padlizsán tényleg üdvösebb a zsírnál, a teljes kiőrlésű rozskenyér pedig a fehér kenyérnél. De ha otthon hétköznapi zsíros kenyeret eszik a gyerek, meg krumplit, mert az még az olcsó, akkor jogszabállyal nem lehet átszoktatni. Maradva a sónál, ennek túlzott fogyasztása valóban károsítja a szervezetet. De az új követelmény nagyon alacsonyra tette a mércét, valószínűleg nem egyeztettek szakemberekkel, ami sajnos nem példa nélküli. Az óvodások naponta két gramm sót ehetnek a napi háromszori étkezés során, ami a gyakorlatban megvalósíthatatlan, hiszen a tízóraira kínált egy szelet sajtban vagy felvágottban nagyobb mennyiség van ennél. És csoda, hogy nem ízlik a teljesen sótlan leves, vagy főzelék?

Rétvári Bence államtitkár – miközben a háttérben már folynak az egyeztetések – olajat öntött a tűzre, amikor azt állította: a rendelet jó, a konyhások főznek rosszul. Ezért a minisztérium ismeretterjesztő szakácskönyvet ad ki, és képzéseket tartanak...

Szerintem annyi történt: azt hitték, hogy a gyerekek majd elfogadják, amit kimernek és eléjük tesznek. De ők kevésbé megalkuvóak, mint a sorba folyamatosan és szisztematikusan beállított szüleik. Ők nem mondták a rosszra azt, hogy jó, nem kérnek belőle.

Mondhatnánk emiatt: van reményünk. De remény most a hatalmon lévőkben lehet, hogy nem presztízskérdést csinálnak ügyekből, hanem képessé válnak korrigálni hibás döntéseiket. Ettől még nem gondolnánk róluk azt, hogy sótlanok…