Hidd el, bizony, lehallgatnak...

"Megyek az utcán Szingapúrban. És megcsörren a mobil. Felveszem, gyanús csend. Kinyomom, aztán látom, hogy otthonról hívtak, mert ugye az országszám... Ezek most akkor beazonosítottak engem... Hogy hol vagyok. Pedig csak a férjem lehet nekik érdekes, ide meg nem együttt jöttünk. Jézus!"

És azonnal hívta az urát, hajnali négy, ugye, éppen otthon, mert ez ott, a távolban estefele volt, kiverte az ágyból, az meg szédült, támolygott, erre meg ez az állapot lett az asszonynak gyanús...
És családi botrány is lett a dologból, mert „...kinek az ágyából keltél ki most, fiam?!”

Bécsben jómagam is kaptam hasonló telefont, gyanús volt, visszahívtam, semmi válasz, ki se csöng.... kinek lehetek én érdekes? Számítógépes varászlónak mesélem, hümmög, hömmög, csóválja a fejét. „Én, apám, ha tárgyalok, kikapcsolom a mobilt, a másik szobában teszem le, mit lehet tudni! Ma már a technika...”

Gyerekkori (hatvanas évek...), félelmetes élmény. Már nem is tudom, filmhíradóban vagy a maga valóságában láttam: kiállítás a Szabad Európáról. Kémek cuccai, gombméretű fotoapparátok, fogba épített mikrofonok, esernyőnyélben mérgezett fúvókás tű és miniatűr magnók (szalagosak, hol volt még a kazetta, mp3, mp4...).

Tudom, azért érdekelt, mert állandóan az adón lógtunk, jó zenét akkortájt csak azon lehetett hallani. (Meg este a Luxin, azaz Louxemburgon, de ez is, az is mindig elmászott.) Cseke Lászlónak, a szabadeurópás Teenagaer party szerkesztőjének rejtélyes módon küldtük ki a kívánságleveleket, egyszer anyám adta fel Bécsből a körömnyi papírra felírt igényeket; szólt is az öreg, hogy a Kings együttes nevét rosszul írtuk le, r-betűvel... szegény Mama, hibásan másolhatta.
De ez a mobil, ez elgondolkodtat. Lehet, hogy lehallgatnak alkalomadtán? Mégis, hogy képzelik (hogy...)?

Egyszer mesélte Konrád György a maga egyik sztoriját. A nagy, igazi balos író (nem írom, hogy kommunista, mert hát mit lehet tudni, a gondolatrendőrség...), Lengyel József vendége volt. Fenn, a budai várban, a sétányon beszélgettek, járkálgattak, mikor az öreg egyszer megállt és mutatta a fiatal írónak: „Nézd csak, ott a lombok közt, olyan derékmagasságban... ott a bokroknál. Látod? Szürke. A lomb zöld, ott közte egy szürke rúd...” „Igen. Mi az?” „Puskamikrofon.”
Még a kommunistát is lehallgatták.

Persze Konrádnak magának is volt kalandja; mikor a pomázi pap kerti házikójában, amit bérelt, dolgozott egy regényén, felfedezte, hogy a padláson ott vannak a már-már kocsikeréknyi lehallgatók. Úgyhogy ha vendége volt, papírcetlire írta rá, Ne dumálj fölöslegesen, mert lehallgatnak. „Hol?” – mutatta a delikvens. „Mindenütt.” – tárta szét kezét Konrád. A vendég berágott, kiment a vécére, egy – tisztesség ne essék, szólván – hatalmasat durrantott. S hozzátette: „Ezt nektek!”
Konrád legközelebbi kihallgatásán mondta is a simulékony, patkányarcú nyomozó: „Vicces haverjai vannak magának, hallja-e!”

Erre itt a legújabb technika. Lehet, hogy akad, aki ezt is ellenünk fordítsa? De mit tudhatnának meg tőlem? Azzal sem szoktam eldicsekedni, hogy átmegyek a piroson (nem szoktam, élni szeretnék), vagy hogy bliccelek a villamoson! Ma már inkább jegyet veszek, mert műtött térdemmel futni nem tudok... De az biztos: ha a technika alkalmas rá, azt használják. Szép, új világ!

Rafael Balázs -->