A békénél nincs jobb megoldás

Aztán persze jön a válasz. Több száz ember a Szlovák követség előtt, indulatok, végül lángra lobban a szlovák nemzeti zászló.
Festékszóróval lefújt helységnév táblák itt, magyarokat a Dunába kívánó feliratok ott. (megjegyzem a Dunába kívánás belföldi vonatkozásban is kedvelt szélsőséges rigmus)
Azóta napról napra feszültebb a helyzet, napról napra durvább a hangnem.

Abban nincs is vita, hogy meg kell védenünk nemzeti érdekeinket. Abban sincs vita, hogy ha indokolatlan volt a szlovák rendőrök fellépése, akkor követelnünk kell a kivizsgálást és a megfelelő következményeket.

Ám mindemellett meg kéne őriznünk nyugalmunkat, méltóságunkat és józan eszünket. Mert az erőszakra nem jó válasz az erőszak. A gyűlöletre nem jó válasz a gyűlölet.
Egyáltalán nem segíti a helyzet rendezését, hogy néhány felelőtlen figura katonai egyenruhában, árpád sávos karszalagokkal átvonul Szlovákiába, hogy loccsantson még egy kis olajat a már amúgy is elég magasra lobbanó tűzre. Megcsinálják a cirkuszt, aztán hazajönnek szabadlábon védekezni. A baj csak az, hogy él ott néhány ezer magyar, akiknek ott kell maradniuk és holnap is ki kell menniük az utcára. Pont nekik ártottak a legtöbbet.

Rossz volt hallgatni a Szeged elleni kézilabda meccsen, mikor páran hajrá magyarokat kántáltak a szeged külföldi játékosaira célozva, miközben  tatabányai mezben értünk küzdött a pályán Savic Nenad.

Joggal háborodunk fel néhány szlovák politikus és az ottani szélsőségesek szavain és tettein, de joggal háborodhatnak fel az ottaniak is a mi szélsőségeseink dolgain.

A lényeg ugyanis, hogy a szlovák nép nem egyenlő Jan Slotával, és nem egyenlő az elvakult szélsőséges gyűlölködőkkel. Mint ahogy a Magyar nép sem egyenlő a Nemzeti Őrsereg szélsőséges figuráival, akik nem a megbékélés, hanem a még forróbb gyűlölet irányába tolnák a helyzetet és nem egyenlők a zászlóégetőkkel.

Hiszek benne, hogy mindkét országban túlnyomó többségben vannak azok, akik békében akarnak élni. Sokan vannak szlovákok, akik szégyellik, ami a stadionban történt és sokan vannak magyarok, akik szégyellik, hogy egy másik nemzet zászlaját égették honfitársaik az utcán.

Ők értik, hogy nekünk mély érzelmi ügyünk az ottani magyar kisebbség jogainak biztosítása. Nekünk a békés többségnek pedig meg kell értenünk, hogy Ők pedig nem örülhetnek egy olyan molinónak, amely arról szól, hogy nekik nincs hazájuk.
Ez nem vezet sehova, vagy ha mégis az nagyon rossz irány mindkét országnak. Nem árt tehát mindkét félnek némi önvizsgálat.

Kiss Ádám egyházi beszédei között olvashatjuk: “ Kérdezzük meg magunkat: van-e nekünk annyi ellenségünk, mint amennyi embernek mi ellenségei vagyunk, - rágalmaz-e minket annyi, mint amennyit mi rágalmazunk, - irígykedik-e ránk annyi, mint amennyire mi irígykedünk? Mivel pedig mi gyakran gyenge szívűek vagyunk, levél zördüléséből fát látunk tövéből ránk düledezni, szél fuvalomra eget gondolunk töredezni, szakadozni….”

Vannak tehát nagyon komoly bajok, amelyekre válaszokat kell kapnunk. Nem lehet elmenni mellettük, mert hosszú távon mérgezi a két ország viszonyát. De ez nem azért kell, hogy valamelyik ország győztesnek érezhesse magát, hanem azért, hogy nyugodt szívvel nyújthassunk békülő kezet. Mert előbb utóbb békét kell kötni. Nincs jobb megoldás.

Ezt akarják megakadályozni a szélsőségesek mindkét oldalon. A kérdés, hogy meg tudják-e tenni. Nem kéne megengedni!