Kórházba kellett vinni Lilu kisfiát

Amikor véget ért a Reggeli ünnepi adása, az volt az első, hogy hazatelefonált, rendben van-e minden. Ugyanakkor tudta, Dávid a legjobb kezekben van, hiszen édesapja vigyázott rá, míg ő dolgozott.

– Sokáig azt mondtad, férjeddel akkora a szerelem köztetek, hogy nem férne bele a kapcsolatotokba egy harmadik emberke.
– Ez sokáig így is volt. Valóban szerettünk volna pár olyan évet, amikor csak egymásra figyelünk, és sokat utazhatunk. De szüleink régóta nyaggattak bennünket, meg barátaink is, hiszen öt éve lesz, hogy Lacival összeházasodtunk. Amikor végül elhatároztuk, hogy jöhet egy kisbaba, szinte semennyit nem kellett várnunk.

[caption id="" align="alignleft" width="380"] „Boldogabb vagyok, mint bármikor, nem érzem, hogy a gyerek miatt bármiről is le kellene mondanom.”
[/caption]

– Változott a kapcsolatotok, amióta a pici megérkezett?
– Nem is gondoltam volna, hogy még közelebb kerülhetünk egymáshoz. Nagy a szerelem a kicsi fiammal, és Laci nagyon jól viseli, hogy a nap 24 órájából csak kettő jut kettőnkre. De arra próbálok figyelni, hogy hetente legalább egy estét kettesben töltsünk. Olyankor este nyolckor lefektetjük Dávidot, édesanyám óvja az álmát, mi pedig elmegyünk moziba, vacsorázni. Nem aggódunk, mert nagyon nyugodt, jó baba, végigalussza az éjszakát.

– Voltak-e olyan félelmeid, amilyenekről az elsőgyermekes édesanyák mesélnek?

– Lacival jártunk egy tanfolyamra, ahol mindent megtanultunk, egyebek mellett azt is, hogyan kell egy csecsemőnek elsősegélyt nyújtani otthon, ha kisebb baj adódik. Szerencsére, eddig csak egyszer ijedtem meg. Dávid fájdalmasan felsírt, köhögőrohama volt, és hasfájásra is gyanakodtam. Amikor nem múltak a tünetei, imádott doktor bácsink beutalt a kórházba. Pár napot bent kellett töltenünk, mert kiderült, reflux betegsége van. Egy perce sem hagytam el a kiságyát, mondhatom, borzasztó napokat éltünk át.


– Miben változtatott meg az anyaság?
– Nem igazán változtam meg. Persze boldogabb vagyok, mint bármikor, de nem érzem, hogy a gyerek miatt bármiről is le kellene mondanom. Természetes, hogy most ő az első, igazi anyaoroszlán lettem.

– Hogyan telt az első karácsony Dáviddal?
– Meghitt pillanat volt, amikor beültettük a fa alá, ő pedig tágra nyitott, csodálkozó szemekkel figyelgette a színes díszeket, égőket. A Jézuska rengeteg ajándékot hozott neki. A legjobban a játszószőnyegét élvezi, csúszik-mászik rajta.

– Férjed babázik?
– Az első perctől, sőt még annál is korábban kezdte. Míg terhes voltam, minden vizsgálatra elkísért, mellettem volt a szülésnél is. Amikor hazajöttünk a kórházból, hat hétig csak hármasban voltunk – ismerkedtünk a pici babánkkal. Laci általában délutántól késő estig dolgozik, de amikor itthon van, egy fürdetést sem hagyna ki. Egyedül nehéz is lenne: Ádám már hét kiló, fáj a hátam, derekam az emelgetéstől.

– Évtizedek óta csak most vagy először otthon. Nem hiányzik a képernyő?
– Nem is maga a képernyő hiányzik, hiszen nem azért szeretem a munkám, mert sok ember előtt szerepelhetek. Maga a feladat az, ami hiányzik, és a jó hangulat. Jó érzés volt három napot a szerkesztőségben tölteni, és vezetni a Reggelit. Rám fért, hogy kizökkenjek a monoton hétköznapokból. A visszatérésről most egyeztetek a főnökeimmel, egy hónapon belül ez is ki fog derülni.

– Bővülhet a család?
– Ezen sokat hezitáltunk Lacival. A szívem mélyén mindig több gyerekre vágytam. Ez az érzés csak tovább erősödött bennem akkor, amikor a szülés után Dávidot a mellemre tették, és összeért az arcunk. Szavakkal leírhatatlan élmény. Arra gondoltam akkor, még legalább kétszer szeretném átélni életemben ezt az érzést. Lacival azon vagyunk, hogy minél nagyobb gyerekzsivajtól legyen hangos a ház. Két év múlva jöhet egy kistestvér, és utána egy harmadikat is szeretnénk.

A teljes interjú Kiskegyed magazinban olvasható!