Isten éltessen, Gyurika!

A dózsakerti sétáló utca egyik szegletében már évtizedek óta működik egy üveges bolt. Az aprócska üzlet nem csak azért ismert, mert ott tisztességes munkát végeznek, hanem azért is, mert a „műhely-parancsnok” az a Szabó György, aki majd'' egy emberöltőn át szórakoztatta a Bányász-drukkereket, varázsolta el csupa szív játékával a futball szerelmeseit, a kék-fehér szurkolókat.

Amikor belépünk az ajtón csilingelés jelzi érkezésünket. A pult fölé hajolva, üvegvágóval kezében fiatal ember fogad.

– Olyan ötvenesnek néznénk – mondjuk Szabó Györgynek a kötelező udvariasság helyett teljesen őszintén.

Félmosoly a válasz. Mikor elmeséljük, miért is jöttünk a félmosolyból egész kerekedik...

– Beszéljek arról, amiről még sohasem kérdeztek? – mereng el egy kicsit a futball-legenda. – Úgy gondolom, inkább arra emlékezzünk, amit mind a mai napig, mint sikert, nem kezelik a rangján.
Szemöldökünk kissé feljebb csúszik a csodálkozástól, de hamar megértjük Gyurika mire is gondol.

– Tatabányán csak a labdarúgócsapat nyert nemzetközi kupát – említi a születésnapos. – A Közép-Európa Kupa akkoriban a harmadik, negyedik legrangosabb trófea volt a kontinensen. Mi kétszer is megnyertük. De valahogy elfelejtették ezt velünk kapcsolatban megemlíteni. Pedig ilyen „Fiorentinákat, Bolognákat” vertünk meg, győztünk le... Ebben az ügyben szívesen adok hangot a nem tetszésemnek, viszont ritkán beszélek róla. Hiszen soha nem gondoltam, az álmom, hogy legalább egyszer szerepeljek az élvonalban, ötszáztíz meccsig tart.

Együtt igyekeztünk az emlékek apró mozaikjaiból egy „másik” egészet összerakni. Angliában azt is számon tartják, hogy egy labdarúgó hányszor lépett összesen a zöld gyepre pályafutása során. Végül abban egyeztünk meg Szabó Györggyel, hogy legalább a bajnoki fellépések számának felét hozzá kell még adni az 510-hez, hogy megkapjuk azt az adatot, amely „betakarhatja” a Bányászban lejátszott meccseinek összességét. A hazai- és nemzetközi kupatalálkozókkal együtt tehát, úgy 700 és 800 összecsapáson ölthette magára a kék-fehérek szerelését.

Emlék sűrítmény

Amikor a Magyar Labdarúgó Szövetség megalakulásának századik évfordulóját ünnepelték 2001-ben, a negyven kitüntetett sorában ott volt Szabó György is, a 100 esztendő legjobb labdarúgóinak sorában. A legenda a Tatabánya 36 éves élvonalbeli tagságából tizennyolcnak abszolút részese volt. Ez idő alatt nyolc edző keze alatt szolgált. A legtöbbször, háromszor dr. Lakat Károly volt a mestere.

– Azért volt álom a foci, az NB I-es pályafutás, mert szüleim, különösen édesapám tiltott a labdarúgástól – emlékezik vissza Gyurika. – Hetente lerúgtam a cipőm talpát, aztán mikor kaffogó lábbeliben hazabattyogtam, apám pálcával elverte a lábam, miközben azt dörögte: „te már megint futballoztál...”  Aztán egy csendes vasárnapi ebédnél a bátyám kibökte szüleimnek, hogy időben ebédeljünk, mert a Gyurkának meccse van. „Aztán hol játszik ez a taknyos”, kérdezett vissza jó apám. „Hát, az Almásfüzitő felnőtt együttesében”, válaszolta a bratyesz. Apám elcsodálkozott, de kijött a bajnokira, hogy ellenőrizze, igazat mondtak-e a fiai. A csodálkozása csak tovább fokozódott, amikor kiléptem a játékos kijáróból és a szurkolók kórusban kiabálták: Gyurika, Gyurika... Azaz tizenhét éves korom óta vagyok Gyurika. Szüleim pedig ezt követően minden meccsemre kijöttek.

Szabó György és a bátyja szinte mint két tojás úgy hasonlítottak egymásra. Gyurikáról pedig azt is tudni illik, hogy sportpályafutása során, nem tartozott a hip-hop felöltöző labdarúgók közé...

– A játékos társak, a szüleim, a testvérem többnyire már a söntésben iddogáltak, amire én elkészültem – anekdotázgat tovább beszélgetőpartnerünk. – Mire csatlakoztam a többiekhez, addigra már mindenki gratulált a bátyámnak... Ez Tatabányán is nagyon sokszor megtörtént. Ma már aligha tévesztenének össze, hiszen ő százöt kilós. De szerencsére, ez nem zavarja abban, hogy kiválóan citerázzon, még zenekara is van...

A legendás labdarúgónak a vérnyomása is legendás volt. Általában kilencven per hatvanat mutatott a mérő, ha Gyurika karjára feszült a pumpa. A pulzusa pedig alig érte el az ötvenet. Ennek is köszönhetően volt szinte elnyűhetetlen, a végtelenségig terhelhető.

– Hetvenévesen 140/90 körüli a vérnyomásom – jegyzi meg Szabó György. – De ez belefér – teszem hozzá, mivel az öregfiúkkal mindmáig nagypályán is focizok, egy-egy meccs után 120/70-re szokott ez az érték visszaesni.

Aztán képzeletben ismét belelapozunk a Bányász aranyoldalaiba. A KK-győzelem, a Real Madrid elpáholása, a telt házas bajnokik mind-mind feledhetetlen emlékek.

– De van egy igazi élményem ezeken túl is – említi az ünnepelt. – Bizonyára még sokan emlékeznek a „nagy” Újpestre. Benével, Fazekassal, Zámbóval. Egy szezonban száz gólt is rúgtak, mi viszont egy hét leforgása alatt kétszer – a kupába és bajnokin – is legyőztük. Ez is feledhetetlen. Emlékszem, nyár eleje volt. A szerdai kupameccs után a szombati bajnokin is telt ház volt. A hőségtől szinte állt a levegő, levél sem rezdült a környező jegenyéken. Ám, amikor történt valami a pályán és a közönség felhördült – talán hihetetlen – de a pályán érezni lehetett, megmozdul a levegő...

Egy tévhitet is együtt oszlathattunk el. Szabó utolsó bajnoki meccsén három öngóllal „búcsúzott”. Ez az állítás azonban hamis. Íme, az autentikus hírforrás előadásában a Vasas elleni derbi története...

– Nyálkás, ködös, decemberi idő volt – idézi fel a körülményeket Gyurika. – A Fáy utcában aztán három öngólt varrtak a nyakamba, és ezt a bakit azóta sem hozták helyre. Pedig az egyik öngól a Fischer Laci, a másik kapusunk, Kiss Imre nevéhez fűződik. Nem akarnám szépíteni a dolgot, de a harmadik sem olyan igazi öngól volt. Valójában a rám lőtt labda bepattant a lábamról a hálóba... Na, ennyit a hiteles dokumentálásról.

Beszélgetésünk hajrájában kiderült, ezt a visszaemlékezést nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ebben is egyeztünk meg Gyurikával. Miközben visszaemlékeztünk a füzitői csapattal átélt vonatbalesetre. A Temesvári Miklós edzővel eltöltött szép időszakokra. A sokkal kesernyésebb Dalnoki-érára. A Grosicsnak rúgott két góljára... Lakat tanár úrra, az egykori játszótársakra. Sőt, még a TBSC egykori edzője, Mór Ede öngyilkosságának körülményeiről is fellebbent a fátyol. Mégis csak abban állapodtunk meg, hogy: folytatás következik...

Született: 1942. 04. 24., Gúta (ma Szlovákia).

Klubjai: 1957–65.: Almásfüzitői Timföld SE, 1963–64.: Tatai Honvéd Rákóczi, 1965–83.: Tatabányai Bányász SC.

Válogatottság: egyszeres (1979-ben az USA ellen).

NB I-es meccs/gól: 510/75.

Eredményei: 2-szeres KK-győztes (1973., 1974.); bajnoki ezüstérem (1980–81.); bronzérem (1966, 1981–82.); MNK ezüstérem (1972.).

Született: 1942. 04. 24., Gúta (ma Szlovákia).

Klubjai: 1957–65.: Almásfüzitői Timföld SE, 1963–64.: Tatai Honvéd Rákóczi, 1965–83.: Tatabányai Bányász SC.

Válogatottság: egyszeres (1979-ben az USA ellen).

NB I-es meccs/gól: 510/75.

Eredményei: 2-szeres KK-győztes (1973., 1974.); bajnoki ezüstérem (1980–81.); bronzérem (1966, 1981–82.); MNK ezüstérem (1972.). Emlék sűrítmény Amikor a Magyar Labdarúgó Szövetség megalakulásának századik évfordulóját ünnepelték 2001-ben, a negyven kitüntetett sorában ott volt Szabó György is, a 100 esztendő legjobb labdarúgóinak sorában. A legenda a Tatabánya 36 éves élvonalbeli tagságából tizennyolcnak abszolút részese volt. Ez idő alatt nyolc edző keze alatt szolgált. A legtöbbször, háromszor dr. Lakat Károly volt a mestere. -->