2009.11.12. 11:00
Magyarország nem adja fel
Jöhet a következő, szólt ki az asszisztens, és maga is meglepődött, amikor Magyarország lépett be az ajtón.
– Ó, hát előbb ki kell vizsgálnunk, hiszen hozzátartozói aggódva, már-már pánikolva hozták be. Korára tekintettel minden tesztet elvégzünk, nem árt óvatosnak lenni a maga esetében.
– De nekem nincs semmi bajom. Van tapasztalatom ezzel kapcsolatban bőven.
– Na ne mondja! Vagy tudja mit?! Inkább mondja!
– Emlékszem, közvetlenül a születésem után Szent István király uralkodása idején, pontosan 1001-ben, vagyis gyermekkoromban még nem volt itt kórház. Még csak város sem. Akkoriban sokan még jurtákban laktak. Mindenfelé zöld mezők voltak a hatalmas Kárpátok ölelésében. Mint ma, csak azóta sok minden változott. De akkor még a végeláthatatlan legelőkön szürkemarhák, lovak legeltek, s boldog volt mindenki. Illetve majdnem mindenki.
– És aztán?
– Emlékszem, amikor először vittek a kórházba, onnan meg majdnem a temetőbe, mert nagyon nagy volt a gond. Jött egy nép. Tudja, a tatárok. Még IV. Béla király is menekült, de én akkor is maradtam. Igaz, súlyosan megsebesültem, alig éltem, de túléltem. Felgyógyultam, s egészségesebb lettem, mint valaha. Szép idők következtek. Nagyon jó uram volt például Mátyás. Tudja, a Hunyadi. Akit később igazságosnak is hívtak. Igaz, nem tartott sokáig a jólét; új ellenség tört rám fegyvereivel. A török. Abba az ütközetbe is majdnem belehaltam. Micsoda harc volt... De nem akarom untatni.
– Szívesen hallgatom.
– Őszintén szólva a törökök ejtette sebeimet még nehezebben, de azért meggyógyították. Újabb nyugodt évek következtek. Öregedtem, de erőm nem hagyott el. Aztán 1914-1918 között újra hadakoznom kellett, s nagy bajba keveredtem. Megcsonkítottak. Kisebb lettem, de azért ezt is túléltem. Meg az oroszokat is, akik úgy „szabadítottak fel”, hogy elfoglaltak. A II. világháború volt az ürügyük. Mindehhez képest ami most van, az semmiség. Higgye el doktornő!
– Azért nem árt az óvatosság.
– Lehet. De a lényegen nem változtat, hiszen átéltem én már nehezebb időket is. Mert nem az a baj, hogy most is vannak társadalmi ellentétek melyek a gazdasági válságban méginkább kiéleződtek, hanem az, hogy a pártok és az emberek csak egymással acsarkodnak, s nem velem törődnek. Tudja, az egyik 19, a másik egy híján 20. Azért én optimista vagyok, s bízom az emberekben, akik talán most is képesek lesznek tanulni a saját hibáikból!
