Kultúra

2017.07.02. 07:02

Díjjal búcsúzott a Jászaitól Major Melinda

Elismeréssel a zsebében távozik a Jászai Mari Színház társulatától Major Melinda. A színésznő az idei évad végén kapta meg a Jászai Gyűrű-díjat. Nagyon örül neki, de úgy érzi, most pihennie kell.

Zsíros Krisztina

– Hogyan emlékszik vissza a társulattal töltött időszakra?

– Az egyik legszebb volt minden értelemben, ugyanis nemcsak a szakmai része volt számomra kellemes, hanem az is, hogy közben magamra találtam. Az embernek fel kell nőnie bizonyos dolgokhoz, az egyik ilyen a megfelelési kényszer. Ezen a pályán minden bemutató más, minden rendező más, mások az elvárások, más-más instrukciókat kapunk, nem könnyű. Viszont amikor az ember levetkőzi azt, hogy az elvárás ne csak a szakmai munka felé irányuljon, akkor sokkal szabadabban tud alkotni, mint amikor annak a súlya is ránehezedik az emberre, ki nézi, ki a rendező, hú, de nagy nevek mustrálnak, mi lesz, ha most megbukom. Ilyen szempontból is adott egyfajta szabadságot az itt eltöltött időszak, a legjobbat hozta ki belőlem. Persze olyan nincs, hogy az ember nem izgul. Ha valakiben nincs drukk, fel se menjen a színpadra. A hétköznapi lelkiállapot ugyanis nem érdekes. Szerencsére itt olyan kollégákkal dolgoztam együtt, akikről elmondható, hogy mindenki szurkol a másiknak, mindenki a legjobbat akarja mindenkinek. Emellett a szakmai szabadság olyan távlati dolgokat tudott megnyitni bennem, hogy mertem kipróbálni önmagamat.

– Most mégis úgy érzi, pihenésre van szüksége…

– Igen, hat évad óta vagyok itt, és azt éreztem, hogy kezdek egy kicsit beszürkülni minden szempontból. 23 éve dolgozom színpadon, nagyon szeretem és feltölt, amit csinálok, de pihenni szeretnék. Szeretnék egy olyan időszakot, amely most már engem tölt fel: kiállításokra, múzeumokba járni, barátaimmal lenni. Tehát fel kell töltődnöm. Én nem hiszek abban, hogy ha az ember belerokkan a munkába, kellőképpen belefásul, akkor van még mit felvinnie a színpadra. Olyankor csak a fáradtságot lehet egy idő után érzékeltetni. A hétköznapi szürke fáradtságból nincs mit alkotni és nem hiszem, hogy a nézők erre lennének kíváncsiak. Úgy gondolom, meg kell élni bizonyos dolgokat ahhoz, hogy aztán egy komoly munkát tudjunk végezni.

– Meddig tart a pihenés?

– Pont azért, hogy ne nyomasszam magam, nem szabtam magamnak határidőt az elkövetkezendő időre, nincs kitűzött cél, nem akarok most magam körül feladatokat. A kislányomra szeretnék összpontosítani, 12 éves kamasz. Ebben az évadban nem nagyon voltam otthon, és ez nincs a kapcsolatunkra jó hatással.

– Milyen emlékezetes szerepeket visz magával?

– Nekem még mindig Henrik Ibsen darabja, a Nóra a legkedvesebb. Az első munkám volt itt, Tatabányán Guelmino Sándorral, akkor találkoztam először Balsai Mónival, és a mai napig úgy él bennem, hogy rettenetesen jó közösségi munka volt. Ebben hiszek, amikor a színész elmondhatja az ötleteit, közösen gondolkozunk. A Tartuffe Szikszai Rémusszal azért volt jó, mert mindent a gondolatok irányítottak, nem pedig az aktuális lelkiállapot, komoly szakmai munka volt az egész csapatnak. A felkészült rendező tipikusan mindenkiből a legjobbat hozta ki. Voltak nehéz darabok, a legnehezebb A tribádok éjszakájában alakított karakterem bőrébe bújni. Ott olyan kapukat kellett nyitogatni a lelkemben, amelyet még magam sem szívesen teszek meg, mert nagyon fáj. A Black Comedy és A hülyéje ugyan vígjátékok, de ugyanolyan nehéz utazások voltak. Jó vígjátékot csinálni nagyon nehéz, játszani már ennél hálásabb feladat, úgyhogy azok is nagyon a szívemhez nőttek a végére. A kedvencem az Az öldöklés istene, amelyet már négy éve mutattunk be és valahogyan még mindig vevő rá a közönség.

– Van szerepálma, esetleg már el is játszotta?

– Nekem azért nincs, mert azt gondolom, ugyanúgy el lehet bukni egy Rómeó és Júliával és egy III. Richárd-os Lady Anne-el is, mint bármi mással. Ugyanakkor elmondható, hogy bármivel lehet csodálatos eredményeket elérni, minden az adott helyzettől függ. Milyen a rendező és mit akar, milyen a csapat, milyen az én lelkiállapotom, és ha minden rendben van, akkor még mindig ott vannak a csillagok állásai. Néha, amikor az ember nagyon örül a szerepnek, azt hiheti, hogy két hét alatt elsajátítja a karaktert, aztán rájön, hogy mégsem olyan könnyű ez, és egy újabb számára eddig ismeretlen területbe kell beleásnia magát. A Nórában Lindénét alakítottam, aki egy kekeckedő nő, és mindenkinek megmondja, hogy mit kellene tennie, miközben a saját élete romokban. Látszólag elég visszataszító szerep, mégis az ő karaktere volt az egyik legkedvesebb számomra.

Címkék#Tatabánya

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!