Kultúra

2014.03.09. 08:46

Esterházy Péter: Az írás a tudás és a nem-tudás határvidékén áll

Esterházy Péter volt a legutóbbi Könyves Szerda meghívott vendége a tatai Móricz Zsigmond Könyvtárban. A városba – bizonyos tekintetben – „hazaérkező” író családról, irodalomról, matematikáról, illetve ezek találkozópontjairól mesélt a jelenlévőknek.

Reichert Gábor

Láthatóan zavarban volt Esterházy a fellépés első perceiben: mint mondta, íróemberként nincs hozzászokva, hogy előadást rögtönözzön hallgatóságának, ezért elsősorban a jelenlévők által feltett kérdésekre igyekszik válaszolni, a válaszokból pedig – ha minden jól megy – összeállhat egy egységes, vagy legalábbis annak tűnő elbeszélés.

A történetmesélés hevében hamar alábbhagyott az író kezdeti elfogódottsága, és – kissé művei felépítésére emlékeztető módon – látszólag össze nem függő elemekből kerekített játékos-humoros élménybeszámolót.
Hogy futball-hasonlattal éljünk, a környék félig-meddig hazai pályának számított az est főszereplőjének.

Bár Tatához személy szerint kevésbé kötődik, édesapja az itteni piarista (ma Eötvös József nevét viselő) gimnáziumban érettségizett, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy később Péter is a rend budapesti intézményébe kerüljön. Mint tudjuk, az Esterházy család ettől függetlenül is sok szállal köthető a térséghez, a történelmi adatok feltárása helyett azonban most személyes emlékekről esett szó: az író elmondta, hogy gyerekkora nyarait a közeli Csákváron töltötte nagyanyjánál, aki Harmonia caelestis című nagy művében „majki nagymamaként” jelenik meg.

S hogy miért majki az a bizonyos regénybeli nagymama, ha egyszer Csákváron lakott? Erre nem kaptunk direkt választ, de nyilván az Esterházy-próza fikciót és személyes élményeket vegyítő természete áll a dolog mögött: az író sokszor, sok helyütt – így ezúttal is – kifejtette, a szövegeiben megképződő alakok, tűnjenek bármilyen ismerősnek, sohasem azonosak való életbeli mintájukkal. (Igaz, azt is hozzátette, lassan kezd lemondani arról, hogy ezt tudatosítani próbálja az olvasóközönséggel.)

Nem egyszerű, nem történet, nem száz oldal

Esterházy legutóbbi regénye az „Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat” címet viseli. A tatai esten az író önironikusan utalt a cím abszurditására:

– Az én könyveim többnyire nem egyszerűek. Ha egyszerűek, akkor nincs bennük történet, ha van bennük történet, akkor arra nem elég száz oldal – a címből tehát csak a „vessző” az, ami áll. Ebben a műben olyat próbálok megcsinálni, amit nem tudok megcsinálni: arra próbálok rájönni, hogy hogyan viszonylik az írás a tudáshoz magához. Az írás a tudás és nem-tudás furcsa határvidékén áll, legutóbbi regényem – és készülő folytatása – erre a bizonytalanságra kérdez rá.

A gyerekkor és a piarista gimnáziumban töltött évek elbeszélése után Esterházy életének egy másik fontos állomása került szóba, méghozzá az egyetemen töltött időszak.
– Némiképp meglepő módon matematika szakra jelentkeztem a gimnázium után. A döntésben a komcsik játszottak szerepet, meg lett mondva ugyanis, hogy piarista gimnáziumból – ráadásul ilyen névvel – tanári szakra nem lehet menni, így a bölcsészkar helyett a természettudományi karon kötöttem ki. Hamar kiderült az egyetemen, hogy kakukkfióka vagyok. Azokból lett jó matematikus, akiknek valódi, érzéki elgondolása volt a matematikai fogalmak összefüggéseiről. Én ettől messze voltam, de nagyon érdekes volt megtapasztalnom az emberi ész határait. Ezt az élményt a matematika szak elvégzésének köszönhetem – vélekedett Esterházy Péter, aki a reálképzettség további előnyeként említette a matematikai és bölcseleti gondolkodás közötti hasonlóságok felismerését is.

Példaként a 19. század végének tudomány- és szellemtörténeti fordulatának rokonságát hozta fel. Mint mondta, a 19. század végéig mindenki azt hitte, hogy csak idő kérdése, hogy a világról megszerezhető összes tudás birtokába jussunk, amikor azonban a tudósok elkezdtek részecskefizikával foglalkozni, kiderült, hogy ez sosem történhet meg. Ugyanez a természettudományos felismerés következett be az irodalomban is, a realista alkotások mindentudó elbeszélőit ugyanis ekkor váltották fel azok a regények, amelyek úgy kezdődnek: „Én.”

Talán nem kell rá külön felhívnunk a figyelmet, hogy az én – és az ész – határainak felismerése, pontosabban épp e határok képlékenysége milyen fontos szerepet tölt be Esterházy Péter művészetében.

– Az én könyveim többnyire nem egyszerűek. Ha egyszerűek, akkor nincs bennük történet, ha van bennük történet, akkor arra nem elég száz oldal – a címből tehát csak a „vessző” az, ami áll. Ebben a műben olyat próbálok megcsinálni, amit nem tudok megcsinálni: arra próbálok rájönni, hogy hogyan viszonylik az írás a tudáshoz magához. Az írás a tudás és nem-tudás furcsa határvidékén áll, legutóbbi regényem – és készülő folytatása – erre a bizonytalanságra kérdez rá.

-->

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!