Doór Róbert nagybőgős az angol királyi családnak is zenélt

– Hogyan értesült a díjról?
– Levelet kaptam két-három héttel az ünnepélyes átadó előtt. Örültem neki. A díjnak anyagi vonzata nincsen, de komoly erkölcsi elismerése ez nem csak az éveknek, amelyeket a népzenével töltöttem, de annak a tömegbázisnak is, akik miatt megvan rá az esély, hogy nem felejtődik el a kultúrának ez a szelete.

– Hogyan találkozott a népzenével?
– Az elektronikus könnyűzenétől indultam, fiatalon több zenekarban is basszusgitároztam. A kottát ekkor még nem ismertem, azt csak később, a zeneiskolába tanultam meg.

– Miért éppen nagybőgőre cserélte a basszusgitárt?
– Hát, ha az áramot leszámítjuk, a két hangszernek ugyanaz a szerepe. Aki táncol, ezek hangjára táncol. A zenében ez az őserő, amit nem kell magyarázni. Mindenki érzi, hogy ott van, mindenkire hat.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Doór Róbert
[/caption]

– Hogyan ejtette rabul a népzene?
– Pécsett ismerkedtem meg vele, aztán elkeveredtem Erdélybe. Igazi meseország volt nekem, ahol egyszerű emberek két mondatban elmondtak minden bölcsességet. Nem elemezgették a világot, egyszerűen benne éltek. Mára ez a varázslat ott is csak néhány helyen, nyomokban érhető tetten, de akkoriban, a nyolcvanas években ők naponta használtak olyan tárgyakat, hangszereket, amelyeket mi réginek gondoltunk.

– Mivel teltek a hónapok Erdélyben?
– Volt egy kis kazettás magnóm, azzal gyűjtöttem a zenét. Megismerkedtem Kallós Zoltán erdélyi magyar néprajzkutatóval, aki sokat segített nekem, tudta, hol tartanak éppen lagzit, ahol érdemes meghallgatni a zenészeket. Igazi fortélyokat lestem ott el falusi muzsikusoktól, akik azt technikát alkalmazták, amit a középkorban a klasszikus elit művészek itthon és Európa-szerte. A zenészek mindig újítanak, kísérleteznek, így fordulhatott elő, hogy nálunk már kiveszett az a stílus, ott pedig még virágkorát élte az, ami a magas művészetből leszivárgott.

– Mivel telnek a munkanapjai?
– Nem egyértelmű, mi számít annak.  A hétköznapok nálunk zenészeknél összemosódnak a hétvégékkel, a napok pedig az éjszakákba nyúlnak. A Magyar Állami Népi Együttessel, amelynek tagja vagyok, délelőtt próbálunk, este fellépünk. Először 1985–90-ig dolgoztam velük, akkor kerültem a fővárosba, próbáltam beilleszkedni, együtt muzsikálni, akivel csak lehetett. Aztán tizennégy éven keresztül az Ökrös zenekarban játszottam. Rengeteg fellépésünk volt itthon és külföldön, igyekeztük hírét vinni a magyar népzenei kultúrának. 1991-ben szerzőtársként közreműködtem a kalotaszegi Magyarlóna zenei monográfiája című kiadványban, 2004-ben visszahívtak az állami népi együttesbe, 2005-ben pedig megalakult a Pál István prímás becenevét viselő „Szalonna és bandája”, amely az állami népi együttes zenekara és amelyben ma is zenélek. Velük két alkalommal még az angol királyi családnak is zenéltünk. Károly herceg születésnapján léptünk fel. Rod Steward és mi. Érdekes párosítás, de tetszhetett nekik a zenénk, mert később még egyszer visszahívtak minket. Ám a között, hogy egy királyi család vagy egy hazai kistelepülés közönsége előtt játszom, a zenélésben nem teszek különbséget. Sőt, utóbbi felfogható egyfajta misszióként is, hogy a népzene minél több helyre, minél több emberhez eljusson.

– A zenélés mellett tanít is.
– Az a második munkahelyem. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzenei tanszakának vagyok a nagybőgő tanára. Fiatal tanszakról vagy szó, a tanításhoz nem volt megszerezhető képesítés, ezért a felkérésnek eleget téve – mint egy ószeres – órákat adok és veszek, tanítok és tanulok egyszerre. A képzés öt éves, én a harmadiknál járok. Vannak elméleti órák, amelyeket közösen hallgatok a tanítványaimmal.

– Tanárként szigorú vagy engedékeny?
– A zene elméleti és technikai részét kötelező kűrként kell teljesíteniük a hallgatóknak, de én legalább olyan fontosabbnak tartom azt a zeneiségből fakadó életszemléletet, amit a tananyaggal együtt igyekszem átadni.  Úgy tűnik, erre ők is vevők, mert az óráim igen népszerűek. Valójában egy tanárnak és egy bőgősnek kellene jelen lennie ilyenkor, ám nálam öt-hat diák is összeverődik. Beszélgetünk, eszmét cserélünk, aminek részemről célja van, mégpedig az, hogy a hallgatók gondolkodása táguljon. És ne csak egy felé. A világ nagyon színes, a múlttal pedig még színesebb, hiba volna, ha hagynánk elveszni a már megszerzett tudást, kultúrát.

– Mivel kapcsolódik ki?
– Nincs időm hobbira, de nem is igénylem, mert a zene betölti az életemet. Bármi gondom volt, átsegített a nehézségeken, ha öröm ért, megélhettem általa. A zene letisztítja a gondolatokat, olykor elcsitítja, máskor felkavarja az érzéseket. Sokan nem tudják, de minden élethelyzetről szól népzene a születéstől a halálig. Csak meg kell őrizni magunknak és a következő generációknak.