A Táncsics-vér nem vált vízzé

Karmesternek készült, de védőnőként dolgozott egy életen át a főváros II. kerületében, majd nyugdíjba vonulása után író lett. Különb publicista, mint jó néhány hivatásos tollforgató. Írói vénáját őseitől örökölte, gondolatgazdagságát viszont élettapasztalatának köszönheti. Lenyűgöző stílusa van, s olyan társadalomkritikai megállapításai, melyekkel lehet ugyan vitatkozni, de nem érdemes.

Mindez a néhány héttel ezelőtt megjelent Át-Hallás című kötetéből is kiderül, amit régi és új ismerőseinek egyaránt szívesen dedikált a március 15-i ünnepséget követően, ahol legismertebb családtagjának szülői házánál is mondott figyelemre méltó beszédet.

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Stantics Erzsébet Táncsics Mihály ácsteszéri szülőháza előtt
[/caption]

Azon faluszéli telekhatár mentén, ahol 1799-ben látta meg a napvilágot ükapjának testvére, Táncsics Mihály. Az a férfi, akit 1948-ban a magyar sajtószabadság és munkásmozgalom úttörőjének neveztek, aki az eszméiért nem csak küzdeni, de szenvedni is tudott. Például a Budai Vár börtönében, ahonnan a márciusi ifjak szabadították ki 163 évvel ezelőtt.

Távoli rokona, Erzsébet asszony még sem erről szólt elsősorban Ácsteszéren, hanem sokkal inkább arról, hogy a XIX. század legérdekesebb, legsokoldalúbb alakja volt ő, akinek küzdelmes, embertelenül nehéz sorsa jelképpé lett az utókor számára. A hazafiság nála ugyanis a legszemérmesebb magatartás volt, mellyel sosem aratott tapsokat. Számára egy haza létezett, és egy nyelv, a magyar.

Valószínűleg ezért nem fürdött soha a közélet csillogó sikereiben. Ő a múltból, Ácsteszérről vitte magával biztos tudását, minden lépésében, minden írásában benne élt az ősök egyszerű, tudós mozdulása.
Erzsébet asszony szerint valószínűleg ezért írta le a legismertebb Táncsics „Summarium” című könyvében azt is, hogy „Jogossággal viseltetni minden iránt, meg nem sérteni embertársunkat semmi ürügy alatt, jót kívánni neki kölcsönös érdekből, az emberi tett, egy valóságos és tökéletes embernek tulajdonsága; de ellenségünknek megbocsátani, az okozott rosszat jóval viszonozni, ez több, mint emberi cselekedet.”

Anyja szlovák, apja horváth volt, Táncsics magyar lett

Mihajlo Stančić néven látta meg a napvilágot 1799. április 21-én az egyik ácsteszéri jobbágycsaládban. Anyja szlovák, apja horvát származású volt, de ő mindvégig magyarnak vallotta magát. Ezért is magyarosította nevét Táncsics Mihályra, amit testvérei nem tettek meg. Ez a magyarázata annak, hogy öccsének ükunokája, Tőke Erzsébet is a Stancsics változatot használja írói névként. De visszatérve legismertebb rokonára, a jobbágyok terheinek mérsékléséért is sokat küzdő Mihály húsz éves korára Szombathelyen kitanulta a takács-mesterséget, majd Budán tanítóképzőt végzett. Ezt követően jogot tanult, de az egyetemet nem fejezte be, hanem nyaranta gyalog járta az országot. Érdeklődése egyre inkább az irodalom és a magyar nyelvészet felé fordult. Később politizálni kezdett, az akkori hatalomnak nem tetsző gondolatait újságcikkekben is népszerűsítette, ezért elfogatóparancsot adtak ki ellene. Németországból hazajövet ezért kellett bujkálnia, de nem volt szerencséje, néhány hónap után vasra verték. Szabadulásának történetét mindenki ismeri. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy 1838-ban egy józsefvárosi csizmadia lányát, Seidel Terézt vette feleségül, aki hat gyermeket szült neki, de csak Eszter lányuk maradt életben, aki egyetlen unokájának világra hozatala közben vesztette életét.

Nos, ezen több mint emberi cselekedeteknél is többet tesz Stancsics Erzsébet, amikor tollat ragadva, vagy számítógépének billentyűzetét koptatva megírja napjaink visszásságainak kritikáit. Nem kioktatva, nem bántóan, hanem egy bölcs asszony gazdag élettapasztalata emlékképeinek felhasználásával és a cseppet sem rózsás jövő reális előrevetítésével. Mindeközben olyan zseniális mondatokkal ajándékozza meg olvasóit, hogy a lapok nem csak előre, de visszafelé is forgatódnak, mert vannak a maximum másfél oldalnyi publicisztikáknak olyan fejezetei, amiket újra és újra fel kell idézni, mert annyira igazak.