Hogyan lehet megérteni a szegénységet?

Falus Juli pszichológus különleges fotóiból nyílt kiállítás Tatabányán, a József Attila Művelődési Házban. A megnyitó is különlegesre sikeredett: a fotók ugyanis címüknek megfelelően - Gyerekszemmel - izgalmas világot tártak elénk. Hogyan lehet megérteni a szegénységet, elesettséget, mit láthatunk meg a végtelen bizalmat árasztó, nyílt tekintetekben? Vigh Bori utazó, blogger, Falus Juli újdonsült barátja segített megfejteni a titkot. 

- Gyakran utazom egyedül, hátizsákkal, és figyelem az embereket - mondja az ifjú hölgy, aki a fél világot bejárta már hátizsákjával. - Az egyik utamon az indiai Varanasiban kötöttem ki. Hamar a kedvenc városommá vált, mert a keskeny, hangulatos sikátorok mintha az Ezeregyéjszaka meséinek világát idézték volna. Az egyik kis téren kisfiút láttam, aki a többi gyereket utánozva imitálta, hogy ő is sárkányokat ereget. A helyi szokás szerint a kicsik egy botot vesznek fillérekért, erre valamit ráerősítenek, és azzal játszanak, eregetik a sárkányt. Ennek a kisfiúnak nem volt pénze erre a darab botra sem, csak imitálta, hogy ő is ugyanúgy irányítja a sárkányt. Amikor észrevette, hogy nézem, megfogta a kezem, és szinte futva vezetett utcákon át. Elértünk egy házhoz, kihívta az anyját, aki angolul behívott egy parányi helyiségbe, ahol legalább húsz gyerek tanult kis füzettel a kezében. Valami helyi iskolaszerűség volt: 5-14 éves korú gyerekek voltak ott gyerekek, soványak, izzó szeműek. Sokáig beszélgettem velük, sokat kérdezgettek, és visszafelé gondolkodtam: felnőttként gyakran a szomorú oldalát láttam a gyerekéletnek más országokban, de a kisfiú olyan természetességgel, boldogan játszott, az iskolában pedig olyan őszinte nyíltsággal fordultak, beszélgettek velem, hogy csak csodálkoztam, mennyire önfeledten képesek örülni, bizalommal beszélgetni, miközben lehet, hogy éheznek, és semmire sincs pénzük. 

- Hol találkozott ilyen gyermeki nyíltsággal?
- Szinte mindenütt, ahol megfordultam, például Dél-Amerikában. Argentínában, ahol egy lelki beteg gyerekekkel foglalkozó intézetben dolgoztam egy hónapig. Ezt a bizalmat, kíváncsiságot kellene megtanulnunk, megőriznünk felnőtt fejjel nekünk is. A kíváncsiságot én is igyekszem megőrizni. Ha például a barátaimmal megyek idegen helyeken, mindig megállok ha érdekességet látok, kérdezősködök, ők pedig mindig rám csodálkoznak, mit hozok még ki a témából. 

- Mióta utazgat és merrefelé járt eddig?
- Az első nagy utamra öt éve szántam rá magam. Több évet dolgoztam egy szoftverekkel foglalkozó cégnél marketingesként, amikor úgy éreztem, elég volt, vágyom a 3D-s világba a monitor mellől. De nem volt pénzem, és már-már letettem az tervemről, amikor jött egy értesítés az adóhivataltól, hogy 150 ezer forintot visszakapok túlfizetésért. Az első gondolatom az volt: kérj és megadatik! Az interneten kerestem olyan lehetőséget, ahol egy hónapig dolgozhattam. Így jutottam el a Buenos Aires-i gyerekintézménybe. A búcsú azonban nagyon szomorúra, fájdalmasra sikeredett, ezért Peruban és Chilében már nem is vállaltam ilyen munkát. Sok felvételt készítettem úti kalandjaimról, élményeimről pedig internetes naplót vezettem. Ezt olvasta Falus Juli, és örültem, hogy a blogomat nemcsak az anyukám olvassa. Hamar összebarátkoztunk. Az is kiderült, hogy sok olyan helyen jártam, ahol Juli is megfordult, én is készítettem fotókat a gyerekekről, tehát sok közös témánk volt. Azt is mesélte a Juli, hogy Varanasiban látott egy hátizsákos lányt bóklászni, de pontosítottuk: az nem én voltam... 

- A levelezésből barátság lett.
- Igen, rövid idő múlva találkoztunk. Julinak volt egy előadása szeptemberben Budapesten, és megkért, hogy jöjjek el erre, mivel én is szeretek gyerekeket fotózni, meséljek az élményeimről. Örömmel mentem!