„Örök diák maradok”

Pár éve találkoztunk utoljára a Nemzeti Színházban, akkor épp egy nagy döntés előtt állt. Úgy érezte, szüksége van arra, hogy kicsit eltávolodjon a színpadtól. Mindent egy lapra tett fel, és elkezdett kalandozni. Az általa megismert emberektől, kultúrákból kapott óriá­si útravalót. Persze azóta nagyot fordult vele a világ, premier premiert követ, második nagyszabású lemezbemutató koncertjére készül Holdjárat címmel.

A Madách Színház büféjében találkozunk, a Szerelmes Shakespeare próbái előtt. Érdekes, hogy ez a csodás nő valahogy sohasem tud takaréklángon égni, minden megnyilvánulásával tölti az embert. Sugárzó tekintetéből és mosolyából átjön minden érzés és gondolat. Igazi vándorlélek, tele életbölcsességgel.

– Mintha egy óriási fénygömb venne körbe, úgy ragyogsz. Tudsz róla?
– Ez lehet, hogy annak köszönhető, hogy nap mint nap nagyszerű emberek vesznek körbe, akik töltenek. Elsőként az énekmesteremet, Bagó Gizellát említeném, akivel 18 évesen találkoztam először, azóta fogja a kezem. Az évek során kimozdított a komfort­zónámból, elhitette velem, hogy képes vagyok óriási dolgokat véghezvinni. Folyamatosan ápolta a bennem lakozó gyermeki lelket. Azt gondolom, hogy vannak örökké tartó kapcsolatok. Számomra ő ilyen.

– Elég nehéz volt időpontot egyeztetnünk. Ilyen sűrű az életed?
– A Nemzeti Színházban öt darabban játszom, a Centrál Színházban megy a My Fair Lady, a Katona József Színház Sufnijában a Prostitúció című kétszereplős előadás, közben koncertezem is és a Madáchban már gőzerővel próbáljuk a Szerelmes Shakespeare-t.
A próbafolyamat kellős közepén vagyunk, ilyenkor teljesen beszippant az anyag, csak ezen jár az agyam. A mű az 1998-ban készült, hét Oscar-díjas film történetét követi.
A darab főhőse William Shakespeare, aki az elmúlt 400 évben gyakorlatilag meghatározta a világ színjátszását. Egy színész életében egyébként is mérföldkőnek számítanak a Shakespeare-művek, amelyek az emberi életet befolyásoló dolgokról: szerelemről, hatalomról, pénzről szólnak. Június 9-én lesz a bemutatóm.

– Érdekes, hogy a pályád során vannak visszatérő szerepeid, gondolok a My Fair Ladyre, valamint a Kabaréra.
– A Kabarét 17 évesen játszottam először, Földessy Margit drámastúdiójában, még mielőtt felvettek volna a Színművészeti Egyetemre, majd 10 év múlva, 27 évesen ismét megkaptam. Most, sokkal érettebb fejjel formálhatom meg a My Fair Ladyből Elizát, amit szintén a pályám elején már rám osztottak. Szeretem mindazt, amit csinálok, ráadásul felismertem az itt és a most jelentőségét. Maga a tanulás mindig is inspirált. Ahogy Csehov Cseresznyéskertjében elhangzik: „Úgy látszik, én már örök diák maradok.”

– Ezt az őrült pörgést mégsem lehet a végtelenségig csinálni. Előfordult, hogy betelt nálad a pohár?
– Ha jól emlékszem, pont előtte találkoztam veled a Nemzetiben. Akkor továbbra is maradtam a színháznál, megtartottam a szerepeimet, csak nem vettem részt új próbafolyamatban. Azt éreztem, hogy még jobban ki tudnám fejezni magam, ha más aspektusból figyelném meg azt, amiben vagyok. Tudtam, szükségem van arra, hogy kicsit eltávolodjak a színháztól, elkezdjek többet foglalkozni a zenével. Majd megszületett az első, Európán keresztül című lemezem, amit Hrutka Róberttel közösen álmodtunk meg. Több szempontból is nagyon hasznos volt ez a töltekezéssel töltött két év. 2011-ben a Söndörgő együttessel eljutottam Indiá­ba, ami a mai napig felejthetetlen élmény. Az utazásaim során rádöbbentem arra, hogy milyen fantasztikus emberek, kultúrák vannak, mi mindent kaptam az élettől, amiért hálásnak kell lennem. Közben megéreztem a színház hiányát, a zenélés pedig egyre inkább az életem részévé vált.

– Valahol azt olvastam, hogy Franciaországban utcazenésznek álltál. Ez komoly?
– Az egész történetet azzal indítanám, hogy a gimnáziumi tanárom, Kántor Gábor elküldött egy sanzonversenyre a Francia Intézetbe. Ott elénekeltem egy Edith Piaf-dalt, amivel dobogós helyen végeztem. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy miről szólnak a francia sanzonok, de szép lassan elkezdtem magam beleásni ebbe a világba. Megismertem Jacques Brel, Gilbert Bécaud, Charles Aznavour, Georges Brassens dalait, megértettem, miről is énekelnek. A színművészeti előtt többször utaztam ki a barátnőmhöz Dél-Franciaországba. Ekkor néha az utcán is kipróbáltam az éneklést, kíváncsi voltam rá, hogy milyen hatást váltok ki az emberekből, ha csak úgy a semmiből énekelni kezdek az utcán. Így élesben mérhettem fel akkor és ott, hogy mire vagyok képes. Aztán 2001-ben Franciaországban rendeztek egy MagyART elnevezésű rendezvényt, ahol a magyar kultúrát mutattuk be a franciáknak. Egy hétre mentünk ki Orosz Zoltánnal, aki harmonikán kísért.

– Ha jól tudom, már készül a második lemezed, Holdjárat címmel, amelynek május 18-án a MOMKult színpadán lesz a bemutatója. Mitől annyira különleges ez a lemez?
– Attól, hogy Hrutka Róberttel javarészt ketten találtuk ki, írtuk meg a dalokat.
A szövegírás, a dalszerzés egy teljesen új terep számomra, így több aspektusból ráláthatok arra, amit éppen csinálok. A közönség egy teljesen új műsort hallhat tőlem Hrutka Róbert és zenekara kíséretével. Két kortárs költő írását használtuk fel, az összes többi szöveg saját szerzemény.

– Egy időben szinte az összes sikerfilmben benne voltál, pár éve viszont nagy a csend körülötted. Ennek mi az oka?
– Nyáron kezdjük el Herendi Gáborral forgatni a Valami Amerika 3. részét, a folytatásban ráadásul a korábbi szereplők is benne lesznek, aminek különösen örülök. Ha abból indulunk ki, hogy a rendező legújabb filmje, a Kincsem milyen sikeres, akkor mi is óriási nézettségre számíthatunk. Az utóbbi pár évben nem forgattam, de nem érzem, hogy bármiről lemaradtam. Nyilván imádok filmezni, de ha nem forgatok, akkor sem unatkozom. Annyi mindent szeretek csinálni, annyi minden van az életemben, hogy néha nehéz beosztanom az időmet.

– A családod nagy része Moszkvában él. Mikor jártál „otthon”?
– Tavalyelőtt sikerült hazalátogatnom, a nagymamám Moszkvában él. Ráadásul pár hónapja ünnepelte 88. születésnapját. Csak felvételről látott a színpadon játszani, de nagyon büszke rám. Olykor nehéz átvészelni, hogy ennyire messze vagyunk egymástól, de már megtanultam ezzel élni.

– Ilyenkor oroszul beszéltek?
– Anyukámmal és a nagymamámmal is a mai napig oroszul beszélek. Gyerekként sokat néztem orosz rajzfilmeket, televíziós műsorokat, később filmeket, majd rendszeressé vált az orosz szépirodalom olvasása is. Pár éve döbbentem rá, hogy milyen csodálatos nyelv birtokában vagyok. Az orosz ugyanis nagyon sok nemzetet, kultúrát köt össze.

– Életed másik fontos pillére az édesanyád?
– Ő a másik fontos női energiaforrásom. Korán elvesztettem édesapámat, a hiányát persze nem pótolta semmi. De tudom, hogy velem van, fogja a kezem. Örököltem az álmait, próbálom őket valóra váltani.

– Kacérkodsz már az anyaság szerepével?
– Ahogy mondani szokás: mindennek eljön a maga ideje. Szeretnék mindent úgy csinálni, ahogy azt az édesanyámtól láttam. Fantasztikus dolgokra tanított. Tudom, hogy az ő útján fogok járni.

Tompos Kátya 1983-ban született Budapesten. 2001–2005 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakán tanult. Színészi pályafutását a József Attila és a Bárka Színházban kezdte, 2008-tól a Nemzeti Színház tagja. 2010-ben elnyerte a Junior Príma díjat a magyar színház- és filmművészet kategóriában. 2012 nyarán Hrutka Róberttel együtt lépett fel, megjelent első lemeze Keresztül Európán címmel. Legfontosabb filmjei többek mellett a 2008-ban készült Valami Amerika 2., a 2009-ben forgatott Poligamy és 2013-ban a Coming out.