Az IMF-szerződés esélyei

Jóllehet a korábban meghirdetett „szabadságharcot” tavaly novemberben módfelett látványosan feladó Orbán-kormány és a Nemzetközi Valutaalap tárgyalásai egy újabb hitelmegállapodásról csak nem akarnak elkezdődni (holott a kapcsolat ismételt felvételekor az optimisták a szerződés tető alá hozását idén márciusra jósolták), egészen mostanáig egyetlen, komolyan vehető vagy komolyan veendő szakember sem beszélt arról, hogy hazánk kölcsönfelvételből esetleg nem lesz semmi. Egészen mostanáig, mondom, ugyanis Róna Péter közgazdász – aki az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára, s aki az elmúlt hónapok során jó néhány, utóbb pontról pontra beigazolódott prognózissal vétette észre magát – az egyik hírportálnak azt nyilatkozta, noha elméletileg előfordulhatna, hogy Orbán Viktor valamiféle hazafias nekibuzdulásból lemond a kormányfői tisztségéről, mivel számos állam példájából tudható, milyen az, ha a piacok megvonják a bizalmukat egy országtól (az pedig teljesen egyértelmű – állítja Róna, hogy a magyar kormány a piacok szemében már nem hiteles), ám mivel a miniszterelnök önkéntes távozásának szinte semmi esélye, így az IMF-megállapodásra is kicsi a sansz. Kicsi egyrészt azért – mondja a közgazdász –, mivel az IMF, mint minden profi bankár, csak felelősen adhat hitelt, amiért ráadásul 180 fokos gazdasági fordulatot vár el (csakhogy Orbán Viktor hallani sem akar például az egykulcsos adó visszavonásáról), s kicsi a hírekben kevesebbet tárgyalt gazdasági akadályok miatt. Róna véleménye szerint ahhoz, hogy az államadósság ne emelkedjen, hazánknak 3-3,5 százalékos növekedést kellene produkálnia, de még csak jele sincs annak a gazdaságpolitikának, ami ezt bármilyen időtávon valószínűsítené. Növekedés hiányában viszont a legdrákóibb megszorításokkal se lehet féken tartani az államadósságot. Róna úgy látja, jelenleg jogi-gazdasági sakk-matt helyzetben van hazánk (az EU nem adhat zöld utat a tárgyalásokhoz egy olyan országnak, amely ellen szerződésszegési eljárást folytat, az IMF pedig nem állapodhat meg velünk, amíg az unióval való dolgaink nem rendeződtek), amire rövidesen a piacok is ráábrednek. Mindez azt valószínűsíti – véli Róna –, hogy forró áprilisunk lesz.

A fentebb idézettekhez hasonló álláspontot fogalmazott meg a rendszerint igen jól tájékozott Bloomberg hírügynökség is, amely az elmúlt hét végén  nemcsak arról írt, hogy hazánk ezidáig nem tudott megfelelni azoknak az uniós elvárásoknak, amelyeket a hiteltárgyalások feltételéül szabtak, de idézte Hernádi Zsoltot, a Mol vezérigazgatóját is, aki azt mondta, „az üzleti szféra és a gazdasági környezet jelentős nyomást gyakorol a kormányra, hogy az teljesítse az IMF-megállapodás feltételeit”. Szükségesnek látja a Nemzetközi Vautaalappal való mielőbbi megegyezést a Corvinus Egyetem tanára, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, Chikán Attila is, aki az egyik kereskedelmi rádióban az nyilatkozta, „lehet, hogy fafejűség, de a piacok ragaszkodnak ezen megállapodáshoz, még akkor is, ha az netán  technikailag nem játszik majd szerepet, viszont mi demonstráljuk vele az együttműködési szándékunkat; ha ez megtörténik, alacsonyabb hozamok mellett bocsáthatunk ki állampapírokat, kötvényeket, így finanszírozhatjuk a gazdaságot, csökkenthetjük a költségvetési hiányt”. Nos, jómagam úgy vélem, igencsak megfontolandóak e vélemények. Mert bár Hernádi Zsolt részint hazabeszélt, tudva, amennyiben nincs megállapodás, úgy Orbánék kénytelenek lesznek meghoszabbítani a Molt is sújtó ágazati különadókat, számomra nem kétséges, hogy IMF-hitel hiányában a kormány ott szerez majd pénzt, ahol tud. És ha a válságadók nem lennének elégségesek, úgy következne a kisvállalkozók további sarcolása, jóllehet a jelenlegi adóprés is csak igen nehezen elviselhető, túl azon, hogy a versenyképesség egyik legfőbb akadálya. Úgyhogy, ha innen nézem a dolgot, azt kell mondanom, nem csupán az ország, de sokak (sokunk) személyes érdeke is az IMF-fel kötendő szerződés tető alá hozása. Ezért is félő, ha azok látják jók, akik szerint nem közeledik, hanem egyre messzebb kerül a szerződés aláírása.