Adó, adó és megint adó

Hogy egészen őszinte legyek, sem azon nem lepődtem meg, hogy az LMP egy törvénnyel szeretné a mind kétségbeesettebbnek tűnő Orbán-kabinet „adóámokfutását” megfékezni, sem pedig azon, hogy a szocialista pártban úgy vélik, „a magyarokat immáron a saját kormányuktól kell megvédeni”, hiszen azt a példátlan – és minden konpcepciót nélkülöző – pénzbehajtást, amit a „megszorítás” kifejezés használatátát a legutóbbi hetekig elkerülni igyekvő „forradalmi” Fidesztől mostanság látunk, a legnagyobb jóindulattal sem lehet gazdaságpolitikának nevezni. És hogy mindez nem afféle költői túlzás, annak belátásához bőven elég a most nyilvánosságra hozott és az Európai Unió számára is megküldött Széll Kálmán Terv 2.0-ás verziójának az újonnan bevezetendő adókkal foglalkozó részeit elolvasni. És ha abban nem is vagyok biztos, hogy a terheket egyre nehezebben viselő választók minden fenntartás nélkül hajlandóak lesznek a miniszterelnöknek elhinni, hogy az új sarcokat Magyarország polgárai nem az Orbán-Matolcsy kettős értelmetlen „szabadságharcának”, hihetetlen dilettantizmusának, végzetes hozzá nem értésének, hanem Brüsszelnek „köszönhetik”, azt annál inkább tudom, hogy a már egyébként is agyonadóztatott magyar rövidesen mind az 1 ezrelékesre tervezett pénzügyi tranzakciós illetéket (a népnyelv által sárgacsekkadónak” nevezett ügylettől 100 milliárdot meghaladó bevételt várnak), mind a távközlési szolgáltatási adót (minden telefonperc, sms és mms után 2 forintot kell leszurkolni), mind pedig az úgynevezett egységes biztosítási adót fizetheti (a vagyon- és balesetbiztosítások esetében 10, a cascónál 15, míg a kötelező gépjármű felelősségbiztosításnál – a baleseti adó beépítésével – 30 százalékos kulcsot terveznek bevezetni).  

No, már most, a világért sem szeretnék abba a kérdésbe belemenni, hogy a csak jelképesnek tekinthető tandíj, vizitdíj, illetőleg kórházi napidíj miatt mélységesen felháborodó és a fél világot telesíró választók meddig fogják még a nem hétköznapi önérzettel, ám annél kisebb tehetséggel megáldott kormány immár leplezetlenül a megszorításokra alapozó politikáját eltűrni (megjegyzem, az ellenzékben háromnaponként ultimátumokat adó Fidesz demagógiája miatt Gyurcsányék ezekkel az adókkal meg se mertek volna próbálkozni), ám arra nagyon kíváncsi vagyok, vajon a saját intézkedései várható fogadtatásától megriadt miniszterelnöknek miért kellett gyáván és hazug módon Brüsszelre mutogatni. Hiszen ha az idők folyamán valamit is megtanultunk, az az, hogy az Európai Unió nemcsak, sőt, nem elsősorban a bevételek növelését, mint inkább a kiadások lefaragását, a nagy állami „pénznyelők” rendbetételét, a különféle ellátórendszerek megreformálását kéri. Amely átalakításokba az Orbán-kabinet a kétharmados országgyűlési többsége ellenére sincs mersze belevágni. Ami persze, valahol érthető is, utóvégre lényegesen egyszerűbb „a zembereket” sanyargatni (nincs olyan rakott szénásszekér, amire még legalább egy villával ne lehetne földobni), semmint az ezernyi vesződséggel és legalább annyi érdeksérelemmel járó költségcsökkentéshez hozzálátni, no, meg az unortodox ökörködés helyett normális gazdaságpolitikát folytatni. A kérdés most már csupán az, vajon a folyton visszafelé mutogató Orbánéknak lesz-e képük a nem hétköznapi megszorítások kapcsán is az „elmúttnyócévet” emlegetni. Lehet találgatni…

Stanga István -->