Csurka István halálára

Bár a röviddel a 78. születésnapja előtt elhunyt Csurka István a jószerivel legendássá vált, olykor ironikusan, a legtöbbször azonban maró gúnnyal idézett mondásával („ez írói munkásságom része”) igyekezett összemosni önnön, úgy fél évszázadra visszatekintő irodalmi-alkotói tevékenységét az újabb keletű politikai szerepvállalásával, magam azért nagyon bizakodom abban – és ezt a meggyőződésem mondatja velem, nem pedig az ilyenkor joggal elvárható kegyelet vagy valamiféle rosszul értelmezett udvariasság –, hogy a nem mindig hálás utókor Csurkában nem a „politikusra”, hanem a valóban jelentős tálentummal megáldott íróra emlékszik majd. Mert bár maga Csurka minden bizonnyal szégyenkezés nélkül, sőt, szíves örömest vállalná az elmúlt két évtized folyamán bemutatott közéleti produkcióit, én úgy gondolom, a csurkai életutat és munkásságot feldolgozó, képzeletbeli könyv aranylapjaira nem a virtigli antiszemitát, a hol finomabban, hol meg nagyon nyersen zsidózó szésőjobboldali hordószónokot, a lépten-nyomon agresszív és demagóg jelszavakat harsogó, küldetéstudatos, ám igencsak naív és amatőr politikai agitátort bemutató fejezetek kívánkoznak, de még csak nem is azok, amelyek a Magyar Fórum címen kiadott lap alapítójával és főszerkesztőjével, a rendszerváltás utáni időszak első radikális politikai erejének, a Magyar Igazság és Élet Pártjának örökös elnökével vagy a BM híres-hírhedt III/III-as ügyosztálya által 1957 augusztusában a kistarcsai internálótáborban beszervezett, utóbb „Raszkolnyikov” fedőnéven jelentő (?) ifjú emberrel, Aczél György állampárti főideológus egyik patronáltjával foglalkoznak, mint inkább azok, amelyek a cáfolhatatlanul kitűnő színpadi szerzőről és forgatókönyv-íróról szólnak.

Mert ha azon el is lehet vitatakozgatni, hogy kinek melyik Csurka-dráma a kedvence (mint tudjuk, ízlések és pofonok között jelentős különbség van), annyi tény, hogy az elsősorban az 1960-70-es években született darabok között egy seregnyi kiváló munka akad, legyen szó akár az olyan, egykor nagyon-nagyon gyakran játszott művekről, mint a „Ki lesz a bálanya?”, a  „Deficit”, a „Döglött aknák”, a „Nagytakarítás”, a „Házmestersirató”, akár az olyan, kevésbé közismert alkotásokról, mint a „Szék, ágy, szauna”, az „Eedeti helyszín”, a „Versenynap”, különösen pedig a „A hatodik koporsó”. És bár Csurkát a legtöbben drámaíróként (esetleg novellistaként) tartották számon, a tehetségét forgatóköny-íróként is megmutatta egyebek mellett a mostanában többször vetített „Miért rosszak a magyar filmek?”, illetőleg a viszonylag kevesek által ismert „A kard, avagy én vagyok a falu rossza egyedül” című produkciókban, hogy a közönség körében méltán népszerű „Hét tonna dollár” című vígjátékról már ne is szóljunk. És noha az életutak összegzésekor – akárcsak a különféle történelmi események elemzésénél – az ég világon semmilyen értelme sincsen a „mi lett volna, ha...” kezdetű kérdések boncolgatásának, az ember akaratlanul is eltöpreng azon, vajon hány és hány értékes mű maradt csupán azért megíratlanul, mert Csurka vagy negyed századdal ezelőtt felismerte magában a végveszélyben lévő magyar hazát megmenteni hivatott politikust. Azt, akire egy idő után csak nagyon-nagyon kevesen emlékeznek majd. Ellentétben az íróval.