Fogyunk, fogyunk és fogyunk

Ahogy az – sajnos – már megszokott, ismét csak meglehetősen lehangoló népmozgalmi adatokat tette közzé a Központi Stasztikai Hivatal, amelynek legfrissebb jelentése szerint Magyarország lélekszáma a 2011-es esztendő első hét hónapjában egy kisváros lakosságával, vagyis mintegy 26.000 fővel csökent. A dologban persze, nem elsősorban az az elkeserítő, hogy  hazánkban a becslések szerint most már csupán 9 millió 967 ezren élnek, vagy hogy az emúlt év hasonló időszakában „mindössze” 20 ezres volt a népességfogyás, mint inkább az, hogy a születési és a halálozási mutatók sem együttesen, sem pedig külön-külön nem szolgáltatnak okot a még oly csekély és óvatos optimizmusra sem. A születések számát elnézve rögtön megállapítható, hogy idehaza az idei év első felében 8 százalékkal, vagyis mintegy 3 és fél ezerrel kevesebb baba jött a világra, mint 2010. januárja és júniusa között – megjegyzem, ebben az időszakban a házasságkötések száma is kevesebb lett 1,3  százalékkal –, a halálozási adatokat vizsgálva pedig az derül ki, hogy 2011 eddig eltelt részében 1,6 százalékkal (durván 1000-rel) több honfitársunk halálozott el, mint a 2010-es esztendő hasonló periódusában. Ám a statisztikákban más érdekességek is akadnak... És itt nem csupán arra a tényre utalok, hogy a halálozások száma a legnagyobb mértékben a Dél-Alföldön, illetve Közép-Magyarországon emelkedett (bár utóbbi térséget messze-messze nem a legszegényebb területek között kell említenünk), de arra is, hogy a legkevesebb újszülöttet azokon helyeken, jelesül a Közép- és a Dél-Dunántúlon regisztrálták – itt a születésszám 10 százalékkal esett vissza –, melyek Magyarország legfejlettebb régiói közé sorolandók.

No, már most ezek a KSH-adatok számomra nem a szokatlanságuk miatt izgalmasak – ugyanis az elmúlt két évtizedben bőségesen volt alkalmunk találkozni siralmas demográfiai mutatókkal –, hanem mert a kormánypárt rendkívül kevés konkrét választási ígérete közül az egyik éppen az ország jövőjét súlyosan veszélyeztető népességcsökkenés megállítása volt. Ezért aztán nem csoda, hogy az a Fidesz, amely nem győzte ostorozni az előző kormányok úgymond perspektívátlan, családellenes, a fiatalokat kedvét a gyermekvállalástól elvevő politikáját – példul az ez év márciusi parlamenti demográfiai vitanapon Szijjártó Péter tarthatatlannak nevezte, hogy 2010-ben 40 ezerrel kevesebben születtek, mint amennyien meghaltak –, most igyekszik agyonhallgatni a korábbi, rettentően magabiztos nyilatkozatokat aligha igazoló számokat. Jó, jó azzal magam is teljesen tisztában vagyok, hogy ezen a területen bármiféle komoly fordulatot, tartós változást csakis hosszú-hosszú évek, esetleg évtizedek alatt lehet elérni, mindazonáltal az már most igen jól látható, hogy sem az adórendszer átalakítása (Szijjártó: „az új és arányos adórendszerben a kormány elismerte a gyermekvállalás költségeit”), sem a gyermek- és családtámogatások megváltoztatása nem hozta meg azt az eredményt, amelyet Orbánék ígértek és vártak. Mindez nem kizárólag azért baj, mert ismételten beigazolódott, hogy ellenzékben sokkal könnyebb handabandázni, mint utóbb a kormányrúdnál bizonyítani, hanem mert azt mutatja, a „forradalmi” Orbán-kabinetnek – lózungok ide, fogadkozások oda – egy szemernyivel sincs több ötlete (vagy tehetsége?) a népességfogyás megakadályozására, mint volt az oly sokszor lesajnált elődöknek. Az eredmény ismert: Magyarország lélekszáma 2001-től máig  közel negyedmillióval csökkent. Lehet tippelni, mit hoz következő évtized.