Dániel ketchuppal támad

Szó mi szó, nem volt nagy kunszt megjósolni, hogy a Forradalmi Kormány által megfogalmazott és a honi közintézményekben kihelyeztetett Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatokat kaszinótojással összerondító Dániel Péter a Kerényi Imre (lakbe)rendező szellemi termékének számító „alaptörvény asztala” projekt kapcsán is akióba lendül majd. Nos, így is történt, lévén a 42 esztendős budapesti ügyvéd – akit a jobboldali médiában hol „baloldali gondolkodónak”, hol pedig „baloldali botrányhősnek” neveznek – az elmúlt napok folyamán több fővárosi kerület polgármesteri hivatalában esett neki az újonnan felállított asztalkáknak, no, meg persze, az azokon elhelyezett alkotmányoknak. És noha a nyers szókimondásáról is ismert jogász – aki az egyik helyszínen egy Orbán Viktornak címzett levélfélét is hagyott, azt üzenve, tiltakozik „a gyalázatos és jogsértő pártalkotmány ellen” – ezúttal nem a korábban alkalmazott kaszinótojással, hanem ketchuppal dolgozott, mindez nem hatotta meg a II. kerületi önkormányzatot, amely feljelentést tett az ügyben. Engem azonban ebben a történetben messze-messze nem az izgat, a bíróság elmarasztalja-e Dánielt garázdaság miatt, avagy éppen úgy megszünteti az ellene indított eljárást, mint tett korábban, amikor azt mondta ki, tetszik vagy nem tetszik, a véleménynyilvánítás szabadságába a kaszinótojásos akciózás is belefér; számomra ennél sokkal érdekesebb, vajon mi is irritálhat annyira a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatban és az „alaptörvény asztalában” egy tanult és jó egzisztenciával is rendelkező valakit, hogy kaszinótojásos meg ketchupos „terrortámadásokhoz” adja a nevét. Annál is inkább, mivel magam azt gondolom, ha Dániel tette nem is feltétlenül követendő, annak nagyon is logikus okai vannak.

Ismétlem, Dániel megoldásai az én ízlésemtől meglehetősen távol állnak, ugyanakkor azt is tudom, hogy az idióta ötletek – és magam ide sorolom mind a semmitmondó NENY-t, mind pedig a Kerényi-féle „asztaloskodást” – az emberek egy részéből hasonlóan idióta reakciókat váltanak ki. Ennek lehettünk és lehetünk a tanúi Dániel esetében is. Ami már most a történet elvi részét illeti... Miután Orbán Viktor nagy valószínűséggel abból indul ki  – hadd tegyem hozzá nagyon gyorsan: nem minden alap nélkül –, hogy a polgárok jó része éppen úgy vélekedik a kormánytöbbség által elfogadott alaptörvényről, mint ő maga az 1949-es, egyesek által „sztálini” típusúnak nevezett alkotmányról, vagyis, hogy nem talál benne semmiféle tiszteletre méltót, így megpróbálja annak tekintélyét, rangját a legkülönfélébb külső eszközök segítségével emelni: hol asztalkával, üveglappal, nemzeti színű dekorációval, hol meg Kerényi Imre vélt-valós kretivitásával avagy Kövér László felbecsülhetetlen értékű aláírásával. Mindez azonban meglehetősen kétes eredménnyel kecsegtető vállalkozás. Mert bár a hazai jobboldalon is szép számmal vannak, akikre hatnak a Kerényi-féle teátrális (vagy inkább műmájer?) megoldások – gondolok itt elsősorban a szimbolikus politizálás híveire –, az igazság az, hogy az „Alaptörvény Asztala” ötlet nem csupán az ellenzéki pártok és szimpatizánsaik körében, de a Fidesz-szavazók egy részénél is kiverte a biztosítékot. Az pedig már vérmérséklet dolga, hogy ki milyen módon fejezi ki a véleményét: hallgatással, írással vagy éppen ketchuppal és kaszinótojással.