EU-elnökség a periférián?

Most, hogy kis hazánk európai uniós elnöksége lassan-lassan a félidejéhez érkezik, legalább egymásnak nyugodtan bevallhatjuk, hogy Magyarország eddigi szereplése egyértelműen kudarcos. Pedig hát, mindennél fontosabb lett volna, hogy most jól vizsgázzunk..., és nemcsak, sőt, nem elsősorban azért, mert a következő ilyen lehetőség csak hosszú-hosszú idő múlva jön el (feltéve, hogy eljön egyáltalán), avagy mert a sikerélményre manapság valamennyiünknek égetően nagy szüksége lenne, mint inkább azért, mert egy miénkhez hasonló méretű és súlyú ország ezen alkalmakkor muthatja meg igazán, hogy ténylegesen milyen tekintéllyel bír, milyen konszenzus-teremtő és integráló erővel rendelkezik. És ha innen nézem a dolgokat, a magyar EU-elnökség teljesítménye igen finoman fogalmazva is lehangoló. Hogy látványos negligálásunk vajon annak a háborúskodásnak tudható-e be, ami az itthon is és külföldön is annyit támadott médiatörvény okán tört ki az Európai Parlamentben, esetleg kifejezetten Orbán Viktor arrogáns és kioktató vitastílusának „köszönhető”, nem tudom, számomra azonban úgy tűnik, mintha a kontinens vezetői államai leckéztetni akarnák „a támadók érveit nevetségessé tévő” és a nemzeti ünnepen is Brüsszelnek üzengető Orbán-kormányt. És itt nemcsak az európai válságkezeléssel, közelebbről az euró megmentésével összefüggő február eleji német–francia paktumról vagy a Kadhafi-rezsim elleni katonai fellépéssel kapcsolatos közelmúltbeli párizsi egyeztetésről van szó (Angela Merkel kancellár és Nicolas Sarkozy elnök közös terve teljesen „keresztbeverte” Orbánék elképzeléseit, míg a Líbia-tanácskozásra valmiért „elfelejtették” meghívni az EU soros elnökét), hanem arról a csúcstalálkozóról, amelyre a hírek szerint valamikor május végén Lengyelországban kerül majd sor, és ami akár némi önvizsgálatra is késztetheti Orbánékat. 

Mert bár – amiként az a Gazeta Wyborcza című tekintélyes lengyel napilap cikkéből kiderül – az a csúcs, amire a tervek szerint május 27-28-án kerül majd sor Varsóban, és amelyen részt vesz Barack Obama amerikai elnök is, nem teljesen ugyanaz a rendezvény, amelynek a helyszíne hazánk lett volna (a Gödőllőre tervezett Keleti Partnerség csúcstalálkozón ugyanis az unió kormányfői vettek volna részt, kiegészülve pár volt szovjet tagállam vezetőivel, a lengyel fővárosba ezzel szemben az államfőket hívták meg), a dolog hazánk számára mégis elég kínos. Igen, kínos, mivel az Orbánék számára az uniós elnökség egyfajta megkoronázását jelentő rendezvényt elsősorban időpont-egyeztetési problémákra hivatkozta törölték, ám most kiderült: lehet éppen ugyanazokon a napokon nagy nemzetközi találkozót tartani. (Arról nem is beszélve, hogy az őszre halasztott Keleti Partnerség házigazdái is a lengyelek lesznek.) Az előzőekben felsoroltakon túl persze, egyéb példákat is mondhatnék, ám nem teszem, lévén ennyiből is igen jól kitűnik, hogy a kontinens fontos politikai eseményei – soros elnökség ide vagy oda – Magyarország megkerülésével zajlanak. Ami úgy általában is nagyon kellemetlen, de különösen az az Orbánhoz hasonló típusú, vezéri attitűddel megáldott (vagy megvert) vezetők számára, akik el sem tudják képzelni, hogy nélkülük is születhetnek döntések. És bár tisztában vagyok azzal, hogy lesznek majd, akik az említett esetek mögött Merkel, Sarkozy és a többi EU-tagállam vezetői részéről nem látnak semmiféle... hát, hogy is mondjam... „pedagógiai” célzatosságot, magam kissé sokallanék ennyi „véletlent” nem egészen három hónap leforgása alatt. Ráadásul igen erős a gyanúm, hogy a mellőzésünknek ezzel még messze-messze nincs vége. Az is igaz persze, hogy egy „szabadságharcnak” nemcsak győztes csatái vannak.