Önáltatás MSZP-módra

Elképzelni se tudom, hogy a Kovács László és Szanyi Tibor alkotta duónak miért jutott eszébe augusztusban értékelni a közel négy hónappal ezelőtti országgyűlési választásokat, annyi mindenesetre tény, hogy a szocialisták két politikusa a párt önkormányzati jelöltjei és kampányemberei számára tartott egyik regionális felkészítőn nem kizárólag a Fidesz-kormány eddigi ténykedésének a minősítésére vállalkozott, hanem arra is, hogy elárulják, nézetük szerint mely tényezőknek volt betudható az Orbán Viktor vezette ellenzék földcsuszamlásszerű győzelme. Nos, túl azon, hogy a nem éppen cizellált stílusáról elhíresült Szanyi a jövőre nézvést „narancsmegtagadást” ajánlott a baloldali érzelmű hallgatóság figyelmébe, Kovács volt pártelnök  pedig arról értekezett, hogy „a teljesen egyszínű ország, a narancsuralmi rendszer nem megoldás”, ugyanis „az egypártrendszer működésképtelen”  (amit nála jobban különben valóban csak kevesen tudhatnak), az egykori uniós biztos arra is kísérletet tett, hogy megfejtse az áprilisi Fidesz-diadal titkát. Amely siker (már legalábbis Kovács szerint) három okra vezethető vissza. Ezek közül az első helyen kell megemlíteni – így az immár 71 éves politikus – a jelenlegi kormánypárti politikusok „romokban az ország”-féle hamis állításait, azután ott vannak a Fidesz-KDNP „nagyon jól hangzó, de teljesen alaptalan ígéretei” (például, hogy megszorítások nélkül is ki lehet jutni a válságból, nem szólva az egyszeri, nagyarányú adócsökkentésről), végül pedig arról se szabad elfeledkezni, hogy Orbánék végig „gondosan eltitkolták az igazi elképzeléseiket”, nem akarván rontani saját választási esélyeiket.

No, már most, magam nem vitatom, hogy a Kovács által felsorakoztatott tényeknek igen komoly szerepük volt a kormányváltásban (főként, ami a Fidesz hangulatromboló és lélekölő kommunikációját illeti), mindazonáltal meggyőződésem, hogy a szocialisták soha a büdös életben nem kerültek volna a mostanihoz hasonló, rendkívül megalázó helyzetbe, ha idejekorán szembe mernek nézni azokkal a súlyos hibákkal, amiket a kormányzásuk nyolc esztendeje folyamán elkövettek. Csakhogy ez az őszinte önvizsgálat egészen a mai napig várat magára (az imént ismertetett Kovács-elemzés legalábbis nem hemzseg az önkritikus megállapításoktól), pedig hát, amíg Szanyiéknak a saját embereik körében is kizárólag olyan megjegyzésekre futja a magunk mögött hagyott időszakról, hogy tudniillik Magyarország az előző két kormányzati ciklusban „...többet fejlődött, mint történelme során bármelyik nyolc évben” (amely kijelentésnek ráadásul nem sok köze van a valósághoz), addig a szocialista párt semmi jóra se számíthat. Beszélni pedig igazán lenne miről. Lehetne – sok egyéb mellett – az MSZP-n belüli széthúzásról, a sehová se vezető vitákról, a koalíciós partnerrel szembeni folytonos bizalmatlanságról, a csapnivaló kommunikációról, az őszinteség teljes hiányáról, a kormányzati dilettentizmus ezer és egy megnyilvánulási formájáról, hogy a tehetségtelensének „köszönhető” balfaszkodást, főként meg a minden szemérmet nélkülöző, kizárólag a mérhetetlen kapzsiságról árulkodó lopásokat, no, és persze, a mindent, de tényleg mindent elborító kurrupciót már ne is említsem. Ehhez képest csak a Fideszre mutogatni..., hát, kell hozzá „némi” politikai farkasvakság. Mindez önmagában is eléggé nagy baj, nem szólva arról, hogy a még oly kicsiny választási sikereket is lehetetlenné teszi. Amikből ez idő tájt amúgy se sok jut a szocialistáknak.