Pofonok itthon és határon túlról

„...a Jobbik egy teljesen szalonképes, nemzetközi színtéren is elfogadott, hatékony nemzeti párt” – fogalmazott egy interjújában Szegedi Csanád, a Jobbik alelnöke és európai parlamenti képviselője, akinek a kijelentésével „csak” egyetlen probléma van, jelesül, hogy nem igaz. Nem igaz egyrészt azért, mert aki csak egy kicsit is tájékozódik a világ dolgairól, az pontosan tudja, hogy az unió országai egyszerűen hallani sem óhajtanak az általuk antiszemitának és rasszistának minősített szélsőjobbos csapatról, de nem igaz amiatt sem, mivel a határainkon túl élő magyarok legmeghatározóbb politikai szervezetei éppen az elmúlt hetekben és hónapokban utasítottak el bármiféle együttműködést a Vona Gábor vezette újsütetű országgyűlési alakulattal. A szlovákiai Magyar Koalíció Pártja például úgy látja, a Jobbik regionális párt marad, a T. Házban pedig vélhetően teljesen elszigetelődik majd, míg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség véleménye szerint a szélsőjobboldali Jobbik az egyetlen olyan párt, amelyet semmiképpen sem támogatnak, sőt, annak sem örülnek, hogy Vonáék Magyarországon olyan népszerűségnek örvendenek, amilyennek. De hasonló nyilatkozatot tett a szinúgy romániai Magyar Polgári Párt is, amely „nevetségesnek”, valamint „baromságnak” nevezte a Jobbikkal való kapcsolatát, a Vajdasági Magyar Szövetség pedig leszögezte, egyáltalán nem osztja azon álláspontot, amit „... a szélsőjobboldali Jobbik a múltra vonatkozóan vall”, amely kijelentés ugye, az 1920-as Párizs környéki békeszerződés megkérdőjelezésének egyértelmű elutasítása. No, már most, hogy ezekből a véleményekből vajon hogyan is következtethet valaki a Jobbik nemzetközi elfogadottságára, pláne meg a szalonképességére, azt elképzelni sem tudom, tény azonban, hogy a párt ilyen jellegű kudarcai ezzel még korántsem értek véget.

Már önmagában az se volt túl szerencsés, amikor Szegedi – megpróbálva menteni a menthetőt – a Jobbiktól elhatárolódó külhoni magyar pártokról azt mondta, meggyőződése szerint azok a szervezetek „... nem képviselik az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyarság többségének az érdekeit”, ennél azonban lényegesen kínosabb (vagy viccesebb?) volt, amikor Vona Gábor Jobbik-elnök bejelentette, hogy pártja tart igényt az új összetételű országgyűlés külügyi bizottsága elnöki posztjára, amely kívánság állítólag harsány derültséget váltott ki a Fideszben. Ez persze, valamelyest érthető is, mert noha Vonának teljes mértékben igaza van, amikor azt mondja, a külügyi bizottság élére „egyfajta szokásjog alapján” ellenzéki politikusokat szoktak választani, az is tény, hogy e tisztség betöltésére nem feltétlenül  egy olyan párt képviselője alkalmas, amelyre nemcsak hazánk közvetlen szomszédai néznek gyanakvással de amellyel szemben más országok is a fenntartásaikat fogalmazták meg, és amely szüntelenül hangoztatja, hogy adott esetben minden szívfájdalom nélkül kilépne az Európai Unióból. Ám a lépten-nyomon a palesztinokat emlegető, velük mintegy sorsközösséget vállaló Jobbik számára még ennél a bizottságos ügynél is rosszabbul jött a palesztin állam budapesti nagykövetének a kijelentése, már amennyiben Ahmed Abdelrazek az egyik lapnak azt mondta az őket a támogatásukról biztosító Jobbik közeledéséről, hogy „rasszistákkal nem akarunk partneri viszonyba kerülni”, ami bizony meglehetősen nyers elutasításnak számít. Na, szóval a Jobbiknak nemzetközi vonalon eddig nem sok babér termett. Viszont vigasztalhatják magukat azzal, hogy ennél már csak jobb jöhet.