Oligarchák itt, oligarchák ott

Míg az „oligarcha” kifejezés eredetileg azokra a főurakra vonatkozott, akik egy-egy nagyobb országrészben hamisítatlan kiskirályokként uralkodtak a nép felett, addig ma az óriási hatalommal bíró, befolyásos üzletembereket hívjuk így, elsősorban is az orosz példák alapján. Mindezt azért szükséges tisztázni, mivel Orbán Viktor nemcsak a választási győzelem utáni legelső, a Vörösmarty téren elhangzott beszédében emlegette az oligarchák elleni harcot, mondván, az elkövetkező időkben olyan rendszer lesz hazánkban, „amelyben egymást fogjuk segíteni, az oligarchák régi szabályai pedig az érvényüket vesztik”, de azóta is számos alkalommal kitért arra, hogy az 1990 utáni húsz év az oligarchák uralta viszonyokat hozott létre, amelyet mostantól a nemzeti együttműködés vált fel. A Fidesz elnöke és következő kormányfője nemzetközi sajtótájékoztatóján is kitért erre a kérdésre, azt fejtegetve, hogy Közép-Európában az „oligarcha” szó korántsem a gazdag emberekre utal (Orbán szerint egy polgári párt egyébként is csak örülhet, ha ilyenekből minél több van), mint inkább azokra a személyekre és üzleti csoportokra, akik és amelyek számottevő gazdasági súllyal rendelkeznek, befolyásuk alá vonják a politikai életet, elfoglalnak politikai pozíciókat – nem ritkán teljes pártokat –, aminek következtében a politika a közérdek szolgálata helyett nem szól másról, mint magánérdekekről. Orbán persze, egyáltalán nem véletlenül pontosította, hogy ő kiket is sorol az oligarchák táborába, hiszen ha valaki közelről is szemügyre veszi a Fidesz közvetlen környezetében sürgő-forgó alakokat (vagy éppen a most alakuló kormány tagjait), nagyon könnyen arra a következtetésre juthat, hogy oligarchák bizony nem csupán a túloldalon vannak.

Az is igaz természetesen, hogy ők nem mindenben felelnek meg az orbáni definíciónak, mert bár a gazdasági súlyuk elvitathatatlan, nem foglaltak el politikai pozíciókat, és nem vonták befolyásuk alá a politikai életet sem..., ami azonban nem erény, mint inkább szükségszerűség, lévén a Fidesz az elmúlt nyolc évet ellenzékben töltötte, így aztán a fontos posztok birtokba vétele „apróbb” nehézségekbe ütközött. (Nem úgy, mint ezután.) Ami már most Orbánék „házi” oligarcháit illeti, nos, számomra nem kétséges, hogy közéjük tartozik például a mostanság inkább a sajtóban ügyködő Széles Gábor, aki nem csupán egy virtigli kiskirály, de akként is viselkedik, nem különben az a Stumpf István, aki – megvéve Fellegi Tamásnak, a második Orbán-kormány leendő miniszterének az Infocenter.hu Zrt.-ben birtokolt tulajdonrészét – két nappal a választások második fordulóját megelőzően bevásárolta magát az ország talán legjelentősebb médiavállalkozásába, a Magyar RTL Televízió Zrt.-be, ami – tekintve a 31 százalékos részesedést – nem egy kétfilléres biznisz. No, és ha már a kijelölt fejlesztési miniszter neve szóba került... Bár Fellegi Tamás a bemutatása után azt nyilatkozta, olyan vagyongazdálkodásra van szükség, amely az oligarchák érdekeivel szemben a közjót szolgálja, meglehetősen nehéz attól eltekinteni, hogy az 1993-94-ben Obán Viktor politikai tanácsadójaként is dolgozó Fellegi maga is az oligarchák nem túl népes családjába tartozik, függetlenül attól, hogy kormányzati szerepvállalása okán – akárcsak annak idején Bajnai Gordon – megvált a cégeitől. Ahogy tette azt az a Pintér Sándor is, akit személyes befolyása és üzleti vállalkozásai miatt nagyon sokan ugyancsak a magyar oligarchák közé sorolnak, jóllehet a régi-új belügyminiszternek vélhetően komoly szerepet szánnak az Orbán által emlegetett oligarchikus rendszer lebontásában. Feltéve persze, hogy tényleg ez a cél, nem pedig egy sima oligarcha-csere.