Bíróságok, politika, Zuschlag

A magyar bíróságokra nem nehezedik semmifajta politikai nyomás, nincs „megkörnyékezés”, vagyis ilyesmitől egyáltalán nem kell tartani – mondta egy múlt heti fórumon Baka András, a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke, amely vélemény akkor is örvendetes, ha azt magam csak kisebb-nagyobb fenntartásokkal tudom elfogadni. Ott van mindjárt az a kérdés, hogy ami nem létezik – már legalábbis a főbíró szerint –, azt miért is szükséges nyakra-főre cáfolni (normálisan működő demokráciában Baka kijelentése egyszerűen értelmezhetetlen lenne), ám ennél sokkal fontosabb, hogy tudniillik amit az ember lát, hall és tapasztal, korántsem mindig igazolja vissza az ország első számú bírájának szavait. És itt nemcsak – sőt, nem elsősorban – arra gondolok, hogy a politikusok az igazságszolgáltatásra tartozó ügyek kapcsán meglehetős gyakorisággal nyilatkozgatnak olyanokat, amelyeket akár egyfajta „megrendelésnek” is lehet tekinteni (akik akarnak, azok mindenesetre könnyedén érthetnek a nem túlságosan bonyolult üzenetekből), hanem arra, hogy egyes bírók és bíróságok mindenféle politikai nyomás nélkül is – hogyan is fogalmazzam finoman – nagyon pontosan, precízen tudják a „dolguk”. Vegyük példának az első fokon néhány napon belül lezáruló Zuschlag-ügyet, amelyről már az első pillanatoktól kezdve sejteni (vagy inkább tudni) lehetett, hogy azt afféle monstre pernek szánják, jóllehet itt messze nem egy olyan magyar maffiatörténetről van szó, amely 120 oldalas vádiratot, 220 tanút, hatórás ügyészi perbeszédet indokolna, hogy a bűnszervezet tagjaként, különösen nagy kárt okozó, folytatólagosan elkövetett csalás bűntettével megvádolt   Zuschlag János közel két és fél éve (!) tartó előzetes letartóztatásáról már ne is beszéljünk. Ám ennek a sztorinak nem csupán ezek a furcsaságai.   

Vegyük először mondjuk az időzítést, amely a maga nemében egyszerűen zseniális, és amely szépen bizonyítja, hogy a magyar bíróságok (elhúzódó esetek ide vagy oda) tökéletesen tudnak időre dolgozni..., már persze, ha akarnak. Mert bár biztosan elég sokan vannak, akik a dolgot a sors furcsa szeszélyének tudják be, engem igencsak sokáig kellene győzködni arról, hogy elhiggyem, a 2008. október 8-án kezdődött tárgyalás ítélethirdetése a puszta véletlennek köszönhetően esik a 2010-es parlamenti választások kampányának időszakára. És ha már a fentiekben szó esett a vádhatóság képviselőjéről..., nos, az ügyész – aki egyébként kevés híján úgy beszélt Zuschlagról, mintha a szocialisták egykori kiskunhalasi büszkesége maga volna egyszemélyben  Al Capone, Lucky Luciano, Meyer Lansky és Bugsy Siegel – nemcsak maratoni hosszúságúra nyújlt perbeszédével lepte meg a hallgatóságot, hanem azzal az indítványával is, amelyben Zuschlagra az adott bűncselekményért kiszabható büntetési tétel középértékéhez közeli fegyházbüntetés kimondását kérte, ami esetünkben nem kevesebb, mint 10 év. Na, most, én nem vitatom, hogy Zuschlag jól megszolgált néhány esztendei „pihenést”, mindazonáltal az ügyész szigorát igen erős túlzásnak vélem. Különösen annak fényében, hogy a hetvenegynéhánymilliós kárból ötvenmilliót Zuschlag megtérített, míg a híres-hírhedt Globex-ügyben, ahol nem kevesebb, mint két és fél milliárd (!) forinttal károsítottak meg több tucat kisbefektetőt, akik egyetlen fityinget sem láttak vissza a pénzükből, a Fővárosi Ítélőtábla a minap – immár jogerősen – „csak” hat, illetve négy év börtönnel sújtotta a két vádlottat, Vellai Györgyikét és Vajda Lászlót. Magam is tudom természetesen, hogy bűntett és bűntett között különbség van, ennek ellenére azonban úgy érzem, a Zuschlag-per többről (másról) is szól, mint egy csaló megbüntetéséről. És ezzel az érzésemmel messze nem vagyok egyedül.